Klimt Egy hölgy arcképe című munkáját 1997-ben ellopták, majd 2019-ben került elő sértetlenül egy sűrű növényzettel borított, fémajtóval védett üregből, ahol egy fekete műanyag zsákban rejtették el. Eltűnése a művészeti világ egyik legnagyobb rejtélyének számított. Nem ez volt azonban az egyetlen titok a kép körül. A portrét Gustav Klimt eredetileg 1910-ben festette, majd 1916-ban eladta egy műgyűjtőnek.
Ráadásul 1917-ben a mester átfestette az eredeti képet, ahogy arra egy művészettörténész hallgató 1996-ban rájött, a radiográfiai vizsgálatok igazolták. A lány kilétét azóta sem sikerült kideríteni. Regényében Camille de Peretti francia írónő az 1900-as évek Bécsétől követi végig a festmény modelljének és leszármazottainak életét, a nagy világválság alatti Manhattanen és az 1980-as évekbeli Texason át napjaink Olaszországáig.
Camille de Peretti: Az ismeretlen Klimt-modell
Ford. Pacskovszky Zsolt
A kocsi végre ráfordult a Hietzinger Hauptstraßéra, majd a Feldmühlgasséra. Ez már szinte a város végének, a vidék kezdetének tűnt. A mester hajlandó volt délután négy órakor fogadni Franzot, és Franz rendkívül pontosan érkezett. Végigsétált az esőtől csillogó almafákkal szegélyezett kavicsos úton. A kis ház egy végeláthatatlanul hosszú gyümölcsösre nézett. Franz egyáltalán nem ilyennek képzelte a mester műtermét.
A szitáló esőtől megnőtt a levegő páratartalma, és ellenőrizte, hogy nem éri-e víz a festményt. Mielőtt útnak indult, gondosan több réteg ruhába csomagolta. Erősen a hóna alá szorította – nem különösebben nagy, úgy hatvanszor ötvenöt centiméteres mérete ellenére sem volt egyszerű cipelni. Franz nagyon aggódott, hogy megsérül a kép, ezért óvatosan lépkedett.
A lambériás ajtó félig nyitva volt. Bekopogott, hogy jelezze a jöttét, majd belépett: egy dolgozószobaként vagy talán étkezőként használt helyiség tárult fel előtte. Egy asztal, két szék, egy fekete lakkozott fából készült vitrines könyvszekrény, üveglapjai mögött egy sor apró szoborral, a könyvszekrénytől jobbra pedig közel tucatnyi azonos méretű japán metszet függőleges vonalba rendezve a falon.
Egy fiatal nő tűnt fel kimonószerűségbe burkolózva, amely alatt érzékelhetően anyaszült meztelen volt.
– Találkozót beszéltem meg Klimt úrral – közölte Franz, és átnyújtotta a névjegykártyáját.
A nő hanyagul elvette, megkérte, hogy várjon egy kicsit, majd eltűnt a libegő kimonójában.
Franz elcsodálkozott azon, milyen nagy csend uralkodik a házban, amitől az az érzése támadt, hogy kint újra eleredhetett az eső. Továbbra is a karjában tartotta a festményt, majdnem letette, de aztán meggondolta magát, mert úgy vélte, ez a tiszteletlenség jele lenne a részéről.
Nem kellett sokáig várakoznia. A fiatal nő visszajött a félig szétnyílt kimonójában, ami zavarba ejtette Franzot, mivel abban a világban, amelyikhez tartozott, a nők ügyeltek arra, hogy a bőrüknek még csak egy kis háromszöge se villanjon ki a ruhájukból, különösen nem a délután közepén. A hölgy, akinek összefogott, enyhén szólva is zilált haja szintén nem volt szokványos látvány, arra kérte, hogy kövesse. A köntösszerűség úgy tekergett rajta ide-oda, hogy pillangónak lehetett volna nézni.
Egy szobába vezette Franzot, amely a benne álló nagy ágy alapján hálószobának tűnt, de az erős terpentinszagból, valamint a festőállványok és -vásznak összevisszaságából a férfi arra a következtetésre jutott, hogy a műteremben lehet.
Gustav Klimt közelebb lépett. 1917-et írtak. Klimt ötvenöt éves volt, Franz pedig huszonkilenc. De még huszonkilenc évesen is inkább gyerek.
– Brombeere úr?
Franz meghajolt.
– Köszönöm, hogy hajlandó volt fogadni, uram, nagy megtiszteltetés a számomra, hogy találkozhatok önnel.
Franz minden művészt egyformán csodált, akár költők, akár zenészek, akár festők voltak, de a szemében Gustav Klimt számított kora, sőt talán minden idők legnagyobb bécsi művészének. Bár azokban a felsőbb körökben, amelyekben a születése óta mozgott, gyakran megdöbbenést keltett, hogy a mester a szégyenkezés minden jele nélkül, a botránnyal mit sem törődve buja, a telt feneküket mutogató nőket festett hivatalos épületek freskóira, Franz mégis hihetetlenül szerencsésnek érezte magát, amiért beléphetett a műtermébe, a legbensőbb szentélyébe.
És csak állt hóna alatt a becsomagolt festménnyel, kissé megilletődve, nem tudva, hogyan is fogjon a mondandójába.
– Üljön le, üljünk le!
Klimtnek markánsan érdes hangja volt. A fekete-fehér, széles csíkokkal díszített pléddel letakart ágyra mutatott.
– Ezt hadd vegyem el magától. – Azzal fogta a képet, és az ágyra fektette. – Szabad?
– Igen, igen, hogyne.
Klimt különösebb óvatoskodás nélkül elkezdte kicsomagolni a festményt, leszedte róla a különböző szövetrétegeket. Amikor végre feltárult a fiatal nő arca, Franzot enyhe szédülés fogta el.
– Ah!
Klimt leemelt egy befejezetlen vásznat az egyik festőállványról, és ráhelyezte a portrét.
Egy egészen fiatal nőt ábrázolt háromnegyedes nézetben, zöld háttér előtt. Egy álmodozó, kék szemű lányt az arcát keretező barna-vörösesbarna fürtökkel, amelyek kissé slampos külsőt kölcsönöztek neki. Túlságosan is nagy, barna nemezkalapot viselt, a nyakában silány prémsálat. A válláról, amelyet alig takart egy áttetsző ing, lecsúszott kék bársonykabátja.
Úgy nézett ki, mint azok a „vonalas” lányok, akik a bájaikat árulták mindenkinek.
Klimt egy pillanatra megállt a néhány évvel korábban festett kép előtt, és hunyorítva vizsgálgatta, mintha próbálná emlékezetébe idézni a fiatal nőt, aki ugyanebben a műteremben ült neki modellt. Franz tiszteletteljesen hallgatott, egyelőre nem volt bátorsága letelepedni a felkínált ülőhelyre. Nem illendő csak úgy lehuppanni valakinek az ágyára, akivel most találkozik először az ember.
– Nos, hadd halljam, mit tehetek önért, fiatalember? Közös barátunk nagyon rejtélyesen beszélt a látogatása céljáról.
– Ó, kérem, ne hibáztassa őt ezért, uram, én magam is nagyon kitérő választ adtam neki, mert… mindenképp szerettem volna diszkréten kezelni ezt a dolgot.
– Jó, jó, rendben. Hallgatom.
– Megvásároltam ezt a festményt, az ön festményét… úgy értem, nagy megtiszteltetés ez a számomra… csodálom, mindig is rendkívüli módon csodáltam az ön munkásságát… és az a helyzet, a véletlen úgy hozta, hogy ismerem ezt a lányt, pontosabban ismertem, és nem számítottam rá, hogy… – Franz sóhajtott, előzőleg többször is elismételte magában, miképpen kellene megfogalmaznia a kérését, de mindig arra jutott, hogy ügyetlenül fogott bele. – Nem szeretném az idejét rabolni…
Talán rögtön a lényegre kellene térnie, és a pénzről beszélnie? Nem, az nagy hiba volna.
A festő érezte, hogy a fiatalember nem csak megjátssza a feszélyezettségét.
– Üljön le. Adja a kalapját.
Franz leült az ágy szélére.
– Kér egy italt?
– Köszönöm, nem.
A torkában dobogott a szíve, nem gondolta volna, hogy ennyire magával tudják ragadni az érzelmek.
– Ne aggódjon, nem rabolja az időmet, mesélje csak el, amit el szeretne mesélni!
– Köszönöm, igazán kedves öntől.
Franz most értette meg, hogy ez a történet mennyire nyomta és nyomja még mindig a lelkét, és milyen nagy szüksége van arra, hogy valakinek bizalmasan elmondja. Úgy döntött, hogy a legelején kezdi.
