Aciman hősének döntenie kell a Harvard elvont világa és egy különleges barátság közt

A Szólíts a neveden, a Találj rám!, a Nyolc fehér éjszaka világhírű amerikai írójának regénye, a Harvard tér egy egyiptomi zsidó fiú és egy szenvedélyes arab taxisofőr különleges kapcsolatáról szól - és arról, hogy kettejük barátsága hogyan változtatja meg a fiatalember életét. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2020. november 10. |

1977 ősze van. Az USA-beli Cambridge hangulatos, zöldellő utcáin egy fiatal egyiptomi zsidó egyetemista az irodalom professzoraként képzeli el az életét, de mindennél jobban szeretne asszimilált amerikaivá válni. Napjait tizenhetedik századi olvasmányokkal bíbelődve tölti, ám amikor egy pimasz, karizmatikus arab taxisofőrrel hozza össze a sors, minden megváltozik.

André Aciman
Harvard tér
Ford.: Neset Adrienn, Athenaeum, 2020, 300 oldal
André Aciman: Harvard tér

A pattogó beszéde és fullánkos megjegyzései miatt Kalasnyikovnak (röviden Kalasnak) becézett taxisofőr mélységesen elítéli az amerikaiak megszállottságát a kommersz dolgok - a hatalmas tévékészülékek, az egyet-fizet-mindent-ehet büfék - iránt, miközben botrányos kijelentéseket tesz a szerelemről és a csábítás művészetéről. A diák nem tud ellenállni újdonsült barátja delejes vonzerejének, és hanyagolni kezdi a tanulmányait. Két élete van: egy a Harvard elvont világában, egy száműzetésben Kalassal Cambridge utcáin. Bárokat és a kávézókat látogatnak sorra a Harvard téren, szerelmi kapcsolataik intim pillanatairól számolnak be egymásnak, vitatkoznak az amerikai álomról, és meztelenül fürdenek a Walden-tóban. De közelednek a vizsgák, Kalast pedig kiutasítás fenyegeti. A diáknak meg kell hoznia élete legfontosabb döntését: ragaszkodik az álmához, és asszimilálódik az Újvilágba, vagy mindent kockára tesz, hogy megvédje barátját az Óvilágtól.

André Aciman: A vágy mindig, minden körülmények között küzdelem - Könyves magazin

Egy adaptáció akkor igazán jó, ha a könyv lelkét tükrözi - vallja André Aciman, aki szerint a Szólíts a neveden esetében ez igazán jól sikerült. Luca Guadagnino filmjével, amely a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában nyert Oscar-díjat, rendkívül elégedett, még azt sem bánja, hogy átírták a története végét.

A Harvard tér szenvedélyes erotikával fűszerezett, igazi amerikai regény az identitásról és az ezt romboló törekvésekről, vágyakról. Napjaink egyik legkifinomultabb stílusú írója felejthetetlen, megható portrét fest egy mindenekfölötti barátságról.

André Aciman: Harvard tér

Részlet

 

– Mesélj el mindent la quarante-deux-ről! – Megint elmondtam a történetet töviről hegyire.

Kalas azt állította, hogy mivel a nő este feljött hozzám, legalább egy dolgot biztosan jól csináltam: ott maradtam, elidőztem, hiszen amikor megálltam előtte, miközben a tornácon csendben cigizett, és nem moccantam, nem szóltam semmit, 

nyilvánvalóvá tettem, hogy fájdalmasan vágyom utána, hogy azon az éjszakai órán semmi más nem jár az eszemben, csak a válla, és hogy majd én megnevettetem, boldoggá teszem, hogy majd én gondoskodom mindenről, a két széket is beleértve.

De, mint mindig, Kalas azonnal kijavította magát. A nő valószínűleg abban a pillanatban döntött rólam, amikor elindultam felé, vagy talán már a teraszon, hetekkel korábban.

– Most mesélj arról, milyen volt meztelenül a teraszon!

– Megint?

– Megint.

– Arra gondolsz, amikor meztelenül az ölembe vetette magát, és a punciszőre megcsiklandozta a zebemet, én meg nem hittem a szerencsémnek, hogy ilyen hamar újra megtehetem?

– Oké, hagyd abba!

Annyira családias volt az a reggel, hogy az azt követő napokban és hetekben minden reggel megjelentem a Café Algiers-ban, rögtön nyitáskor. Hipó- és Mr. Proper-szag volt mindenhol, a székek még az asztalokon voltak, amíg száradt a padló, Zeinab a konyhát mosta fel, de közben már feltette a kávét, és szóltak az arab dalok. Amikor jó hangulatban volt, George Brassenst tett fel, vagy, mint később megtudtam, a kedvencét, Barbarát, és kabaréstílusban együtt énekelte vele az Il n’y a pas d’amour heureux című számot, odasompolygott ahhoz a férfihoz, aki a legközelebb ült a konyhához, és neki énekelt, egyedül neki, neki énekelte kedvenc Aragon-versének (A dal Louis Aragon Nincs boldog szerelem című versének megzenésítése, amelyet Rónay György fordított le magyarra.)  sorait. A Café Algiers hátsó falán, mint mindig, ott volt a kép Tipazáról – nehogy a korán kelők elfelejtsék, miért járnak ide. 

Jobban otthon éreztük itt magunkat, mint bárhol máshol, az otthonunknál is jobban, mivel egyikünknek sem igazán volt otthona, ahova hazamehetett volna.

Kalas mindig sietett. Úgy állt fel, hogy a kávéját be sem fejezte, sietősen összeszedte a holmiját az asztalról, aztán lenyelte az utolsó kortyot, rágyújtott a cigarettára, amelyet a reggeli croissant-ja elfogyasztása közben tekert magának, és kirohant a bejárati ajtón, amely ahhoz a kicsi hátsó parkolóhoz vezetett, ahol a taxiját hagyta.

Amikor elment, kinyitottam a könyvemet, és belemerültem a tizenhetedik századba. Addig ültem ott, amíg el nem zsibbadt a lábam, aztán elindultam egy másik helyre. Ha túl sok vendég érkezett, a zaj elől is menekültem. A könyvtárba mentem, s a délelőtt nagy részét olvasással töltöttem.

Szerettem ezt a rituálét. Szerettem a rituálékat. A rituálék biztosították az otthont.

Az Algiers után néha a teret egészen elkerülve mentem haza, s mert még mindig meleg volt, átöltöztem, és elfoglaltam szokásos helyemet a tetőteraszon – fürdőnadrág, napszemüveg, naptej, könyvek, ott volt minden, ami kellett, még a kisrádióm is. A teljes kimerülésig olvastam, míg a könyvek témája bele nem simult a környezetembe. A jezsuiták visszaéléseinek listája nem csak Pascal Vidéki levelek című kötetében jelent meg, hanem a Coppertone naptej illatában, a Ray-Ban napszemüveg színezett üvegében, és a burukkoló galambok hangjában is, amelyek néha leszálltak a tetőteraszra, ahol gyűlést tartottak, mielőtt tovarepültek volna a tikkasztó nyári napsütésben. Általában Lindára gondoltam.

Milyen könnyen megtörtént vele minden!

Talán ez izgatott a legjobban; nemcsak a dolog szépsége, de a könnyűsége is. Egy részem szerette volna megérteni, hogyan alakult ki ez az egész, vagy miért. Azért, mert kacagott, amikor felajánlottam a két kempingszéket? Vagy ahogyan az italokat kevertem, vagy mert nyitva hagytam az ajtót? Vagy azért, mert mondtam valamit, ahelyett, hogy semmit se mondtam volna… Nem, azért volt, mert maradtam, ahogy Kalas mondta.

Már alig vártam, hogy megkérdezzem tőle, mit értett a „maradáson”. Mi van a maradással? A nem hátrálással, azután sem, hogy csenddel büntettek? Azért feded fel a vágyad ilyen nyíltan, mert nem hiszed, hogy a másik viszonozná? A maradás nem több, mint hit a testedben, a szépségedben? Nem, a maradás annak a képessége, hogyan nyújtsuk el a dolgokat, akár a törésponton túlra is. Nincs mindenkinek elég vér a pucájában ehhez. Ülni és várni.

Várni és várni.

 Azt azért ne felejtsük el, hogy nem passzivitásról volt szó. Amit az egyiknek a stratégiai zsenije oldott meg, a másiknak a kedves szavak, illetve hogy okosabb volt a végzetnél, tűrte az idő múlását, és hagyta, hogy a nő nyeregben érezze magát, legalábbis egy ideig. Moumounak, aki belehallgatott ebbe a beszélgetésbe, nem sok türelme volt Kalas filozófiai elmélkedéseihez. Néha szerencse kérdése az egész, mondta. Egyszerűen mázlid van. Mindannyiunknak lehet mázlija. Néha.

– Hát, amennyi vitamint beszedsz… – kezdte Kalas.

– Mi van a vitaminjaimmal? A vitaminok segítenek, de még hogy!

Egy este, amikor a Café Algiers-ban olvastam, Kalas lépett be, ködös tekintettel. Azonnal kiszúrt magának, odajött, a táskáját az asztalommal szembeni üres szék mellé hajította, és azt mondta, valami komoly dologról akar velem beszélni.

Én meg a la quarante-deux-ről akartam vele beszélni. De hamar félbeszakított.

– Nem akarok a nőkről beszélgetni, sem a tegnap éjszakairól, sem a ma éjszakairól, sem a tiédről, sem az enyémről.

– Akkor mi a helyzet?

– Még az is lehet, hogy egyáltalán nem akarok beszélgetni.

– Értem – mondtam, és igyekeztem nem mutatni, mennyire rosszul érint ez a hirtelen változás a szokásos haverkodástól a velejéig gonosz hangszínig. – Akkor békén hagylak.

Felkaptam a könyvem, és olvasni kezdtem, megfogadtam, hogy rá sem nézek.

– Ne legyél nevetséges! – jegyezte meg végül.

– Most tényleg duzzogni akarsz? Minden nő, akit ismerek, duzzog, most meg te is? – Nem feleltem. – Tessék. Pofát vág. Gyere, beszélgess velem! Borzalmas hangulatban vagyok, ennyi az egész.

– Miért vagy borzalmas hangulatban?

Beteg? Megbüntették, balesetet okozott, kirabolták?

Egy tenyérmozdulattal jelezte, hogy: „Ne is kérdezd!”

– L’enfer – mondta. – A pokolba, erről van szó.

Néhány nap múlva, jelentette ki, meginterjúvolja a Bevándorlási Hivatal.

A felesége eredetileg azt ígérte, hogy elmegy vele, de a nő ügyvédje most közölte Kalassal, hogy meggondolta magát. Nem mennék el vele én? Igen, feleltem. Rendben. A gond az volt, hogy el kellett próbálnia, mit fog mondani. Segítenék neki az interjú előtt, ha ad egy listát a kérdésekről és a válaszokról, amit az ügyvédtől kapott?

– Már megint? – kérdeztem.

– Igen, megint – felelte, mintha emlékeztetni akart volna, hogy tréfának helye nincs, ez komoly dolog.

Újra előrántotta a kis noteszt az egyik zsebéből, kitépett négy vagy öt lapot, amelyeken azok a kérdések sorakoztak, amiket a hivatalban feltehetnek.

– Be kell magolnom a válaszokat, és egyedül nem tudok tanulni, te meg tanár vagy, gondoltam, veled jobban járok, mint bárki mással, nem?

– Mikor találkozzunk?

– Néhány nap múlva.

– Hol?

– Itt.

Mondtam neki, hogy bármikor eljöhet hozzám, ott jobban összpontosíthatunk a feladatra a Café Algiers hangzavara nélkül. Az ajtómat sohasem zárom, tettem hozzá, szóval tényleg jöhet, amikor csak akar.

– Én szeretem a lármát – felelte.

Megsajnáltam. Miféle démoni szörnyek kezdhetik kerülgetni abban a pillanatban, amikor egyedül marad? – gondoltam.

A rossz társaság is jobb, mint az egyedüllét, a vita jobb a csendnél,

és valahányszor összetűzésbe keveredik valakivel, az őt szögesdrótként gúzsba kötő, tekervényesen torz élet is jobb a haldoklók szívmonitorának hosszan kitartott, sziszegő sípolásánál.

Elvettem tőle a papírlapokat, amiket felém nyújtott, és a szeme láttára átszaladtam a kérdéseken. Rendben, menni fog. Mintha a szorzótáblát kellett volna megtanulnunk; fel kellett készülni a legváratlanabbul támadó kérdésekre is; négyszer nyolc, kilencszer hat, hétszer hat, és így tovább. Hogy jókedvre derítsem, úgy döntöttem, először hülye kérdésekkel bombázom.

Hol basztál utoljára, hányszor, ki ment el először…

Kirobbanó röhögés.

De miért nem megy el vele a felesége a Bevándorlási Hivatalba?

– Mert ilyen – mondta Kalas. – Mert önző. Az ínye miatt. – Kérdőn néztem rá. Lehúzta az alsó ajkát, hogy látszódjon az ínye. – Mert utálom a feleségemet! Mert válni akar. Istenem, néha tényleg nagyon kemény a fejed.

Az ügyvédje most mondta neki, hogy a valószínűsíthető válás miatt a Bevándorlási Hivatal nem biztos abban, hogy akarja még ezt az interjút, de a biztonság kedvéért készüljön fel.

Kalas sodorni kezdett egy cigarettát. Mindig így csinált, ha kerülni akarta a tekintetemet. Aztán felemelte a fejét:

– Új ügyvédre van szükségem – mondta. Ismerek valakit? Nem, nem ismerek.

– Annyi ismerősöd van a Harvardon, és nem ismersz ügyvédet? Ebből az iskolából kerülnek ki a világ legjobb jogászai, és azt akarod, hogy elhiggyem, egyetlenegy név sem jut eszedbe?

– Egy sem – feleltem.

– Most már biztos, hogy nem jóféle zsidó vagy.

Ahogy én sem vagyok jóféle arab.

Nevettem. Ő is nevetni kezdett.

– Tehát – tettem hozzá, és elővettem a tőle kapott papírlapokat – vegyünk át újra néhány kérdést! – Kalas kávét rendelt, hátradőlt, és rágyújtott. – Csináltad análisan is a feleségeddel? – fogtam bele. Annyira jótét lélek volt, hogy már ez is megmosolyogtatta.

– Tényleg kérdezhetnek ilyet – mondtam.

– Biztos vagy benne?

– Honnan tudjam? – Aztán megint megkérdeztem:

– Szóval csináltátok análisan?

– Nem hiszem.

– Igen vagy nem? – rivalltam rá szigorú hangon, a szövetségi kormány egy tisztviselőjét utánozva.

– Igen.

Aznap este folyamatosan jöttek a kérdések és a válaszok.

Többet megtudtam az életéről azon a napon, mint amennyit addig hangosan elmondott magáról, amikor azt akarta, hogy mások is hallják.

Dezertőrként kezdte. Hogy miért? Mert két matróz megtámadta a hadihajón. Akkor töltötte be a tizenhetet, még a bajsza sem serkent, és túl félénk volt ahhoz, hogy megvédje magát, vagy elmondja bárkinek is a történteket. Onnantól kezdve a vér puszta látványára, akár az övé volt, akár másé, először félelem és szégyen, aztán harag öntötte el. Marseille-ben találkozott egy nagyon kedves orvossal, aki szintén tunéziai volt, és aki segített neki állást találni egy pékségben, aztán egy étteremben. Amikor az egyik szakács véletlenül megvágta az ujját, Kalas ráförmedt, amiért ilyen óvatlan volt, ezért helyből kirúgták. A mai napig utálja a vért, borotválkozás közben is. Hol borotválkozik?

A tükör előtt, hol máshol… A felesége borotválja a lábát? Mit tudom én, mit csinál a lábával. A hónalját? A punciját? Mi van a gyógyszeres dobozában? Soha nem nézte meg.

– Tudnod kell pedig – mondtam. Igyekezett visszaemlékezni. Aszpirin. Mi más? A felesége kocogni járt, és egy izomláz elleni krémet használt, kámforos szaga volt, és úgy égette a bőrét, hogy amikor Kalas megérintette, a zebje szinte összefonnyadt. Marseille-ben, folytatta, beiratkozott egy iskolába, hogy letegye az érettségit, de dolgoznia is kellett, végül emiatt kimaradt. Soha nem érettségizett le. Aztán Párizsba költözött, ahol egy másik pékségben dolgozott, mindig pékségben, aztán étteremben, aztán egy másik étteremben, majd megint egy másikban, amíg bele nem unt, hogy mindig másoknak hajtsa a pénzt. Párizsban összebarátkozott néhány tunéziai zsidóval, akik szerették volna, ha valaki tunéziai ételeket főz nekik… de kósert. Honnan ismert kóser ételeket? Ismerte őket. Igen, de honnan? Ismerte őket, OK? 

Hirtelen kacagásban tört ki. Most meg miért nevet?

– Mert megkérdezted, hogy a feleségem és én csináltuk-e análisan. – Bocsánatkérőn ingattam a fejem.

– Milyen zsidó az ilyen?

Igaza volt, hogy összezavarodott. Már négy éve a Harvardon tanultam, és a munka világából egy teremtett lelket sem ismertem. Még egy orvost sem azon az egyen kívül, amelyik a Harvard kórházában vizsgált meg minden alkalommal, amikor azt gondoltam, hogy gonorrheában haldoklom, és hallani akartam, hogy ugyan, dehogy. Fogorvost sem ismertem. Sőt, pszichiátert sem.

– Pszichiátert csukott szemmel is találok. – Minden nő, akit Cambridge-ben megismert, járt valakihez.

– Nem vagy valami nagy segítség – mondta. Aztán hogy témát váltson, megkérdezte: – Hogy halad a munka?

– Az enyém? – Rápillantottam és elmosolyodtam.

– Jobb, ha nem is kérdezed. Fogalmazzunk úgy, hogy jövőre valószínűleg már nem leszek itt. – Máris hiányzott a Café Algiers.

L’enfer akkor veled is.

L’enfer.

Most értettem meg először, milyen borzalmas lehetett a szüleim élete az utolsó, még Egyiptomban töltött évben.

Várni, hogy kitessékeljenek, remélni, hogy talán megússzátok. Várni, hogy elvegyék, ami a tiéd, várni, hogy valaki becsengessen egy szörnyű hírrel, várni, hogy koholt vádak alapján letartóztassanak, várni, várni.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

André Aciman új könyvében egy különleges barátság újraírja az álmokat

Harvard tér címmel hamarosan új könyve jelenik meg André Acimannak. A regény középpontjában egy egyiptomi zsidó fiú és egy szenvedélyes arab taxisofőr különleges kapcsolata áll - és az, hogy kettejük barátsága hogyan változtatja meg a fiatalember életét.

...
Nagy

André Aciman: Azok a vonzalmak izgatnak, amik egy pillanat alatt születnek meg

...
Nagy

André Aciman: A vágy mindig, minden körülmények között küzdelem

Film / Színház / Muzsika
...
Kritika

Munkásosztály nélkül melodrámázik a Vidéki ballada az Amerikai Álomért

...
Nagy

Sophia Loren miatt fogunk emlékezni a legújabb Előttem az életre

...
Nagy

A kultikus Strand könyvesboltban játszódik a Netflix új karácsonyi sorozata

Polc

Háy János megírta a legkeményebb karantént, az életet

...

A járványok megmutatják, hogy az ember egyáltalán nem ura a természetnek

...

A szétszakított menekült családokról mesél az Elveszett gyerekek archívuma

...

Nesbo birodalmában nincs más, csak hó, hegyek meg hullák

...
A hét könyve
Kritika
Woody Allen fröcsögve védi életét és családi döntéseit
...
Nagy

Ferenc pápa: A koronavírus a mi Noé-pillanatunk

Ferenc pápa új könyve, az Álmodjunk együtt a koronavírus okozta válságban nyújt iránymutatást. A kötetet tegnap mutatták be egy nemzetközi online webinaron, ahol a pápa szerzőtársa mesélt arról, hogyan született meg a könyv.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Varró Dániel Diótörőjébe időnként belecsúszik a 21. század

Varró Dániel verses mesében dolgozta fel az egyik legnagyobb karácsonyi klasszikust, melyhez Szegedi Katalin gondolta újra a Diótörő figuráját.

...
Nagy

Boldizsár Ildikó új meséje sokaknak jelenthet fogódzót

Egy kiszáradt kút és egy tölgyfa történetét mondja el legújabb könyvében Boldizsár Ildikó, aki mindeközben mesél együttműködésről és egymásra utaltságról is. A Hogyan szerzett vizet a kiszáradt kút című kötetet Rofusz Kinga illusztrálta.

...
Gyerekirodalom

Az Agymenők Amyje segít a lányoknak felnőni

Mayim Bialik, az Agymenők sztárja első könyvében tudományos tények, saját történetei és az élet során felszedett bölcsessége segítségével mesél a nővé válás folyamatáról. Olvass bele!