Forrás: Facebook
Egy adaptáció akkor igazán jó, ha a könyv lelkét tükrözi – vallja André Aciman, aki szerint a Szólíts a neveden esetében ez igazán jól sikerült. Luca Guadagnino filmjével, amely a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában nyert Oscar-díjat, rendkívül elégedett, még azt sem bánja, hogy átírták a története végét. Az Amerikában élő íróval nem sokkal az Oscar-gála után, Skype-on interjúztunk. Aciman elmondta, miért tartja kimeríthetetlenül izgalmasnak a vágy témáját, miért hagyta benne a könyvben a sokakat megbotránkoztató barack-jelenetet, és azt is elárulta, hogy mennyi igaz a folytatással kapcsolatos hírekből.
Éppen egy másik regényen dolgozott, amikor belefogott Elio és Oliver történetébe. Az a könyv is a vágy és a beteljesületlen szerelem természetéről szólt. Miért döntött úgy, hogy mégis inkább két férfi egymás iránt érzett vonzalmáról fog írni?
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy olyan kapcsolatról írok, ami soha nem teljesülhet be, a várakozásról és a végtelen feszültségről szól. Ez a téma nagyon izgatott, de közben hihetetlenül bonyolult is volt, ezért szükségem volt egy kis szünetre. Pihenésképpen elkezdtem írni egy toszkán házról, és a közeg, amit teremtettem, egyre csábítóbbá vált. Megszerettem a környezetet, az időjárást, a tengert. Akkor elhatároztam, hogy ott fog találkozni egy fiú és egy lány. De mivel jobban el akartam távolodni a másik történettől, úgy döntöttem, inkább két fiúról írok. Persze előtte fontolóra vettem a lány-lány verziót is, de rá kellett jönnöm, hogy arról tényleg semmit nem tudok. Végül három hónap múlva befejeztem a könyvet, majd visszatértem az eredeti regényhez. A sors fintora, hogy az emberek a Szólíts a nevedent sokkal jobban szeretik, mint az Eight White Nights című könyvemet.
André Aciman: Szólíts a neveden
Fordította: Szigethy-Mallász Rita, Athenaeum, 2018, 303 oldal, 3699 HUF
Miért foglalkoztatja ennyire a vágy témája?
Amikor az ember vonzódik valakihez, meg kell küzdenie az érzéseivel. A vágy nem úgy működik, hogy észrevesszük az adott férfit vagy nőt, elhívjuk randizni, aztán beteljesül a szerelem. Mindig megharcolunk magunkkal, mert nem akarunk vonzódni, bizonytalanná válunk és általában még szégyelljük is, hogy kívánunk valakit. Ez egy nehéz élethelyzet, amiben kényelmetlenül érezzük magunkat. Ahelyett, hogy lépnénk, inkább újra és újra megkérdezzük magunktól: biztos, hogy őszintén vágyunk a másikra, nem lehet, hogy ez csak valami átmeneti állapot? A csata ezen a ponton kezdődik. Elio is teljesen tisztában van azzal, hogy vonzódik Oliverhez, de nem akarja ezt érezni. Meg kell küzdenie a vágyaival. De ez nem azért van, mert ez homoszexuális szerelem, hanem mert a vágy mindig, minden körülmények között küzdelem. Engem ez foglalkoztat.
A Szólíts a neveden egyetlen hosszú gondolatfolyam, amelyből egy kamasz kusza, sokszor ellentmondásos érzelmi világát ismerjük meg. A saját fiatalkori érzéseit idézte fel, amikor Elióról és az első elsöprő szerelem tapasztalatáról írt?
Elio gondolkodásmódjába nagyon könnyű volt belehelyezkednem, bár sokan kérdezik, hogy ötvenévesen hogy tudtam ilyen pontosan megragadni egy tizenhétéves érzéseit. A libidó persze változik a korral, de mégis minden ugyanaz marad, az elme nem alakul át. Mindegy hány évesek vagyunk, bármikor érezhetünk tehetetlenséget vagy szégyent a vágyaink miatt. Olykor mi, középkorúak is majd meghalunk azért, hogy beszélhessünk valakivel, mégsem szólalunk meg. Ez mit sem változik az idővel. A tapasztalat nem nem teszi könnyebbé a szerelmet.
A könyvben csak Elio nézőpontját ismerjük meg, így az olvasó is bizonytalanságban marad Oliver érzéseit illetően. Írás közben nem merült fel, hogy az ő perspektívája is érvényesüljön?
Nem, valószínűleg azért, mert a karaktere idegen számomra. Elio sokkal jobban hasonlít rám, én is bizonytalan és sokszor elégedetlen vagyok magammal. Oliver ezzel szemben magabiztos, és kicsit arrogáns. Sokan mondják, hogy rengeteget tanultak a könyvemből, hogy megváltoztatta őket ez a történet. Szerintem azért, mert ez a regény megengedi, hogy behatoljunk a személyiségünk egyik nagyon bizonytalan területére. Ezt az amorf, labilis részünket próbáltam feltérképezni Elio érzései által. Szerettem volna irányt mutatni az embereknek, hogy jobban megértsék a saját vágyaikat.
A fiúk önmagukkal, a szerelemmel és a szégyennel vívnak csatát
Kevés olyan regény van, ami annyira pontosan ragadja meg a mindent elsöprő vágyakozás és a viszonzatlanságtól való félelem elemi összetartozását, mint André Aciman könyve, amelynek filmváltozatát az idén három Oscarra is jelölték. A Szólíts a neveden a szerelem ellentmondásos érzéseinek megtapasztalásáról szól, és arról, hogyan olvadnak egymásba az én-határok egy igaz kapcsolatban a felnőtté válás küszöbén.
Milyenek az olvasói visszajelzések, hogyan változtatta meg az életüket a történet?
Őszintén mondom, hogy az olvasóim nagy részét nem értem, hogyan is érthetném. Az biztos, hogy a legtöbben úgy gondolják, ez a könyv nagyon igaz, mert megragadja az érzéseket, amiket már sokszor átéltek, de sohasem dolgoztak fel igazán. Felfedeztem, megvilágítottam és feltártam ezeket az érzelmeket. A legtöbb író ezt nem teszi meg, csak a felszínt kapargatják, a cselekményt bonyolítják. Engem nem érdekel a cselekmény, sokkal inkább izgat, hogy az emberek mit éreznek. Gyűlölöm a realizmust is, szerintem ez a legrosszabb dolog, ami az irodalomban létezik. Engem az a valóság foglalkoztat, ami a fejekben történik.
Elio és Oliver szerelmi kalandjának történetét idilli közegbe helyezte, ahol nincs semmiféle külső negatív hatás, szülői vagy társadalmi nyomás, csak a saját érzéseikkel kell megvívniuk a csatát. Miért teremtette meg ezt a nem annyira reális „buborékot” számukra?
Szerettem volna elkerülni a sztereotípiákat és a kliséket. Ha két fiú kapcsolatáról van szó, akkor általában valaki zaklatja, megveri vagy kineveti őket, esetleg közbeszól az AIDS vagy mindenféle más probléma. Én ezzel szemben egy olyan kapcsolatról akartam írni, ami működik. Ahol a körülmények tökéletesek, a szülők imádnivalók, az időjárás csodálatos. Az ellenség csupán maga az élet és az idő. Miért is kéne még több problémát belesűríteni? Szerintem az idő múlása is éppen elég borzalmas dolog, sokszor lerombolja az életünket. Oliver csupán hat hetet tölt Olaszországban. Az elején még nem gondolnak erre, nem is említik, aztán egyszer csak azzal kell szembesülniük, hogy nincs több idejük, elszalasztották a lehetőségeket. Ezért írtam meg úgy a történetet, hogy már múltként tekintünk vissza rá. Így jobban a részévé tudtam tenni az elvesztegetett idő miatt érzett megbánást, a nosztalgiát és az elválást kísérő érzéseket.
Célja volt a könyvvel felhívni a figyelmet az azonos nemű szerelem témájára, tabukat feszegetni vagy elfogadásra ösztönözni az embereket?
Semmilyen különleges misszió nem járt a fejemben, bár sokan próbálják politikai üzenetként értelmezni a regényt. Nagyon nyitott vagyok és vállalom mindazt, amit a könyvemben írtam, de nem volt vele politikai célom. Olyan történetet szerettem volna felépíteni, ami megengedi, hogy belépj valakinek a szívébe és a lelkébe. Ahhoz, hogy ez működjön, nem kell, hogy a karakterek betegek, alkoholisták vagy drogfüggők legyenek. Az egyetlen, ami engem érdekel, az a szokványos emberi létezés, és az a normális mértékű neurózis, amivel mind együtt élünk. Ezekre a dolgokra nem tabuként tekintek. Minden olyan témáról élvezet írni, ami felkelti az érdeklődésem vagy izgatottá tesz, és nem érdekel, hogy az adott dolog tabunak számít vagy sem. Hogy őszinte legyek, ha két átlagos tizenhét éves találkozik, az nem tabu, de nem is érdekes. De ha van egy tizenhét éves fiú, akit egy huszonkét éves férfi érdekel, az már nagyon is izgalmas.
Egy kérdés, ami minden nézőt és olvasót érdekel (figyelem, spoilerveszély! -a szerk.): az emblematikussá váló barack-jelenettel sem a tabudöntögetés volt a cél?
Az ember sokszor nem tudja előre, mi fog kisülni abból, amit ír, egyszerűen csak halad a történettel. Bizonyos részeknél én magam is ledöbbentem, például amikor szembesültem vele, hogy épp a meleg szerelemről és szexualitásról írok. A barackos jelenet is csak úgy jött, utólag hezitáltam is, hogy megtartsam-e. Megrettentem attól, hogy mit fognak gondolni rólam az emberek, ha olvassák. De aztán úgy éreztem, van benne valami kérlelhetetlenül igaz és őszinte, ami miatt azt szeretném, ha benne maradna a könyvben.
Luca Guadagnino filmjét több Oscarra is jelölték idén, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában díjat is nyert. Ön mennyire elégedett a végeredménnyel?
Imádom, pedig nagyon-nagyon sokszor láttam, mert rendkívül sok olyan eseményre hívnak meg, ahol a beszélgetés előtt levetítik. Rengeteget tanultam belőle. A film befejezését is zseniálisnak érzem, pedig elég más, mint a könyvem vége. Ugyanakkor sikerült ugyanazt az érzelmi állapotot megragadni, amit a regényben is próbáltam. Szerintem egy film akkor igazán jó, ha nem a történetet próbálja adaptálni, hanem a könyv lelkét másolja le.
Oscar-jelölt a két férfi közötti legtökéletesebb egység
André Aciman olasz riviérán játszódó regénye egy kamaszfiú és a családi nyaralóvendég, egy ifjú amerikai kutató között váratlanul kibontakozó, elsöprő erejű szerelem története. A vonzalom, amelynek következményeivel egyelőre képtelenek szembenézni, felkészületlenül éri a fiatalokat. André Aciman: Szólíts a neveden Fordította: Szigethy-Mallász Rita, Athenaeum, 2018, 304 oldal, 3699 HUF Az együtt töltött nyári hetek során mindketten küzdenek saját érzéseikkel, egyszerre tartva környezetüktől és saját maguktól.
Ha jól tudom, valamennyire részt vett a forgatókönyv elkészítésében, a forgatásra is ellátogatott, ráadásul egy mellékszerep erejéig fel is tűnik a vásznon. Mit gondol, mennyire tudta visszaadni a film azt az érzelmi hullámzást, amiről a könyv szól?
A legproblémásabb egy író számára mindig az elhallgatások megírása. Ebben a könyvben például arra a dialógusra volt a legnehezebb ráérezni, amikor Elio anélkül próbálja meg elmondani Olivernek, amit érez, hogy konkrétan megfogalmazná. Ez a döntő pillanat a történetükben, mert ha Oliver nem érti, amit mond, akkor még visszavonulót fújhat, de ha jól reagál, akkor végre kiderülhet, hogy ugyanúgy éreznek egymás iránt. A filmben ezt a jelenetet például nagyon jól visszaadták. A mediális különbségeket jól mutatja, hogy ami a könyvemben öt oldal, az filmben csak egy perc, viszont briliánsan oldották meg. Pont ezt vették fel, amikor kilátogattam a forgatásra, és egészen ledöbbentett, hogy amit napokon keresztül írtam, azt Armie és Timothée (Armie Hammer, vagyis Oliver, és Timothée Chalamet, vagyis Elio - a szerk.) pár perc alatt meg tudta teremteni néhány gesztussal. Egy-két vállrándítással, jelentőségteljes pillantással és hosszú, feszült csendekkel kifejeztek mindent, ami a könyvben hosszú oldalakig tart.
Melyik a kedvenc része a filmben?
Nagyon élveztem azt a jelenetet, amikor Elio és Oliver Rómában csókolóznak és közben hallják, ahogy az emberek elsétálnak mögöttük, de nem foglalkoznak vele. Ez egyszer velem is megtörtént, és amikor láttam ezt a részt, újraéltem a múltat. A pillanat, amikor valakit olyan szenvedélyesen csókolsz meg, hogy nem törődsz semmi mással. Még most, sok-sok évvel később is, amikor elmegyek amellett a fal mellett Rómában, hatalmas fájdalmat érzek, pedig az a szerelem már rég elmúlt. Ilyenkor leginkább azt sajnálom, ami még megtörténhetett volna köztünk, velünk. Ezt az érzést szerettem volna megragadni és közvetíteni Elio és Olivert történetével.
Nemrég felröppent a hír, hogy valószínűleg lesz folytatása a történetnek. Van már elképzelése, hogy miről fog szólni a következő rész?
A rendezővel konzultáltunk egy lehetséges folytatásról, aminek a hírét az internet nagyon felkapta, de még nem tudjuk, hogy valóban lesz-e több rész. Mindketten izgalmasnak találjuk a lehetőséget, de Lucának vannak más munkái is, a színészeknek pedig idősödniük kell. Ha úgy alakul, hogy lesz folytatás szívesen lennék a részese. A rendező már több helyen azt nyilatkozta, hogy talán az AIDS-ről fog szólni, amit izgalmas ötletnek tartok, hiszen a HIV pont a nyolcvanas években bukkant fel, és meghatározó pillanata volt a melegszerelem történetének.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/2. számában jelent meg.