A Berlinben élő Annának és családjának 1933-ban menekülnie kell Hitler miatt, mert az ország, ahol élnek, megváltozik. Egyes embereket veszélyesnek kezdenek tartani, és az egyik ilyen ember épp Anna apukája. Judith Kerr német származású brit szerző a saját és családja történetét írta meg gyerekkönyvében. Azt, hogyan kellett színikritikus édesapjával és zeneszerző édesanyjával elmenekülniük a zsidókkal szemben egyre ellenségesebb Németországból előbb Franciaországba, majd Nagy-Britanniába, ahol aztán Kerr egész további életét élte.
Az önéletrajzi regény a lehető legsötétebb témából kiindulva szívmelengető, biztonságot és reményt adó történetet mesél el egy régi gyerekről a mai gyerekeknek. A 20. század második felének egyik legfontosabb gyerekkönyvének tartott kötetet több mint tíz nyelvre lefordították és meg is filmesítették. Olvass bele!
Judith Kerr: Amikor Hitler ellopta a rózsaszín nyuszimat
Első fejezet
Anna hazafelé tartott osztálytársával, Elsbethtel. Azon a télen sokat havazott Berlinben. Nem olvadt el a hó, így az utcaseprők csak a járda szélére tolták ki, ahol szürke kupacokban szomorkodott heteken át. Februárra viszont egy merő latyak lett minden. Anna és Elsbeth fűzős cipőjükben ugrálták át a tócsákat.
Mindketten vastag kabátot és gyapjúsapkát viseltek, ami melegen tartotta a fülüket, sőt Anna sálat is tekert a nyaka köré. Kilencéves volt, de a korához képest kicsi, így a sál két vége a térdéig lógott. Az orrát és a száját is elfedte, így más nem is látszott ki belőle, mint a zöld szeme és a kilógó, sötét haja. Szedte a lábát, mert a papírboltban akart még zsírkrétát venni, de már majdnem ebédidőre járt. Ám a nagy sietségben annyira kifulladt, hogy megörült, amikor Elsbeth megállt, hogy megnézzen egy nagy, piros plakátot
– Még egy kép arról a férfiról – mondta Elsbeth. – Tegnap a húgom is látott egyet, és azt hitte, hogy Charlie Chaplin az.
Anna a férfi merev szemét, zord arckifejezését nézte.
– A bajusza kivételével egyáltalán nem hasonlít Charlie Chaplinre – mondta végül.
Együtt betűzték a nevet a fénykép alatt. Adolf Hitler.
– Azt akarja, hogy mindenki rá szavazzon a választásokon, és aztán megállítja a zsidókat – mondta Elsbeth. – Szerinted meg fogja állítani Rachel Löwensteint?
– Senki nem tudja megállítani Rachel Löwensteint – felelte Anna. – Az évfolyam diákvezetője. De engem lehet, hogy meg tud állítani. Én is zsidó vagyok.
– Dehogyis!
– Pedig de! Papa is csak a múlt héten kezdett el beszélni erről. Azt mondta, hogy zsidók vagyunk, én is és a bátyám is, és akármi történjen, ezt nem szabad elfelejtenünk.
– De te nem is jársz abba a másik templomba szombatonként, mint Rachel Löwenstein.
– Mert mi nem vagyunk vallásosak. Semmilyen templomba nem járunk.
– Bárcsak az én apukám se lenne vallásos! – sóhajtott Elsbeth. – Minden vasárnap el kell mennünk, és begörcsöl a fenekem azon a kemény padon. – Kíváncsian végigmérte Annát. – Azt hittem, a zsidóknak görbe orruk van, de a te orrod teljesen normális. A bátyádnak görbe az orra?
– Nem – felelte Anna. – A házban az egyetlen, akinek görbe az orra, az Bertha, a cselédlány, de neki is csak azért görbült el, mert megütötte, amikor leesett a villamosról.
Elsbeth kezdett dühös lenni.
– Ha egyszer pont ugyanúgy nézel ki, mint bárki más, nem jársz semmilyen különleges templomba, akkor honnan tudod, hogy egyáltalán zsidó vagy? Mitől vagy benne ilyen biztos?
Hirtelen csend lett.
– Gondolom… – felelte Anna. – Gondolom, azért, mert az apukám és az anyukám zsidó, és feltételezem, az ő anyukájuk és apukájuk is az volt. Soha nem gondolkoztam ezen, amíg Papa el nem kezdett erről beszélni a múlt héten.
– Szerintem ez hülyeség – jelentette ki Elsbeth. – Hülyeség ez az Adolf Hitler, meg hogy az emberek zsidók, meg ilyenek. – Futásnak eredt, Anna pedig szaladt utána.
A papírboltig meg sem álltak. Valaki a pult mögött álló eladóval beszélgetett, és Annának összerándult a gyomra, amikor felismerte a közelben lakó Fräulein Lambecket. Fräulein Lambeck birkaképpel ismételgette, hogy „borzasztó, borzasztó idők”, és ahányszor kimondta, hogy borzasztó idők, megrázta a fejét, amitől ide-oda lifegett a fülbevalója.
A papírboltos pedig azt felelte:
– 1931 elég rossz volt, 1932 még rosszabb, de 1933, figyelje csak meg, a legrosszabb lesz!
Aztán meglátta Elsbethet és Annát.
– Miben segíthetek, tündérkéim?
Anna már éppen mondta volna, hogy zsírkrétát szeretne venni, amikor Fräulein Lambeck észrevette.
– Nahát, kicsi Anna! – kiáltott fel. – Hogy vagy, kicsi Anna? És hogy van a te drága édesapád? Csodálatos ember! Minden szavát elolvasom, amit csak papírra vet! Megvan az összes könyve, és a rádióban is mindig meghallgatom. De ezen a héten nem írt semmit az újságban… őszintén remélem, hogy minden rendben vele! Talán éppen előadást tart valahol! Oly nagy szükségünk van rá ezekben a borzasztó, borzasztó időkben!
Anna kivárta, hogy Fräulein Lambeck befejezze, aztán csak annyit mondott:
– Influenzás.
Amivel újabb szóáradatot idézett elő. Az ember azt gondolhatta volna, hogy Fräulein Lambeck legközelebbi és legkedvesebb hozzátartozója már a halál kapuján kopogtat. Úgy rázta a fejét, hogy a fülbevalói már csörömpöltek. Gyógyszereket javasolt. Orvosokat ajánlott. És addig el sem hallgatott, míg Anna meg nem ígérte, hogy átadja apjának legkedvesebb jókívánságait, hogy mielőbb meggyógyuljon. De még az ajtóból is visszafordult, és mielőtt kiviharzott volna, azt mondta:
– Ne is azt mondd, kicsi Anna, hogy Fräulein Lambeck küldi a jókívánságokat, hanem csak annyit mondj: egy csodálója!
Anna gyorsan megvette a zsírkrétákat. Aztán egy darabig a papírbolt előtt álldogáltak Elsbethtel. Általában itt váltak el egymástól, de Elsbeth nem bírt elindulni. Volt valami, amit már régóta meg akart kérdezni Annától, és ez egy jó pillanatnak tűnt.
– Anna – kezdte Elsbeth –, jó az, ha az embernek híres apja van?
– Nem éppen, ha olyasvalakivel találkozik, mint Fräulein Lambeck – felelte Anna, és oda sem figyelve hazafelé indult, miközben Elsbeth, éppúgy oda sem figyelve, követte.
– Jó, jó, de Fräulein Lambecken kívül amúgy jó?
– Azt hiszem, igen, eléggé. Egyrészt apa otthon dolgozik, így sokat van velünk. Ráadásul néha kapunk ingyen színházjegyet. Meg egyszer egy újság készített velünk egy interjút, amiben megkérdezték, hogy mi a kedvenc könyvünk, a bátyám pedig azt mondta, hogy a kedvenc írója Zane Grey, és másnap valaki küldött neki egy egész könyvcsomagot.
– Bárcsak az én apukám is híres lenne! – sóhajtott fel Elsbeth. – De nem hinném, hogy valaha az lesz, mert a postán dolgozik, az pedig nem az a hely, ahol híresek lesznek az emberek.
– Lehet, hogy ha az apukád nem lesz híres, te az leszel.
A híres apukákkal pont az a baj, hogy a gyerekük szinte soha nem lesz az.
– Miért?
– Nem tudom. De alig lehet hallani két híres emberről egy családban. Ettől néha el is szomorodom – sóhajtott fel Anna.
Ekkor már Annáék fehérre festett kapuja előtt álltak. Elsbeth lázasan próbált kitalálni valamit, hogy miről lesz híres, amikor Heimpi, aki meglátta őket az ablakból, kinyitotta a kaput.
– Te jó ég! – kiáltott fel Elsbeth. – Elkések az ebédről – és már rohant is végig az utcán.
– Te és a te Elsbethed! – morgott Heimpi, miközben beengedte Annát. – Úgy jár a szátok, mint a kacsa feneke.
Heimpi igazi neve Fräulein Heimpel volt, és csecsemőkoruk óta vigyázott Annára és a bátyjára, Maxra. Most, hogy már nagyobbak lettek, ő vezette a háztartást, amíg iskolában voltak, de imádott körülöttük sündörögni, amint hazaértek.
– Na, hámozzuk ezt le rólad! – mondta, és letekerte Anna sálját. – Úgy nézel ki, mint egy csomag, amiről lebomlott a zsineg.
Miközben Heimpi kihámozta a ruháiból, Anna zongoraszót hallott kiszűrődni a nappaliból. Vagyis Mama otthon volt.
– Biztos, hogy nem ázott be a cipőd? – kérdezte Heimpi. – Ha nem, akkor futás kezet mosni! Az ebéd már majdnem kész.
Anna felment a vastag szőnyeggel borított lépcsőn. A nap besütött az ablakon, de kint a kertben még foltokban megmaradt a hó. Csirke illata szállt fel a konyhából. Jó volt hazaérni az iskolából.
Amikor kinyitotta volna a fürdőszoba ajtaját, bentről csoszogást hallott, és a bátyjával, a szőke hajú Maxszal találta magát szemben, akinek egészen kipirult az arca,
és a kezét gyorsan a háta mögé dugta.
– Mi a baj? – kérdezte Anna, mielőtt még észrevette volna a barátját, Günthert, aki ugyanannyira zavarban volt.
– Á, csak te vagy! – kiáltott fel Max, Günther pedig felnevetett. – Azt hittük, valamelyik felnőtt.
– De mi az? – kérdezte Anna.
– Jelvény. Nagy verekedés volt ma a suliban; a nácik a szocik ellen.
– Mi az, hogy nácik meg szocik?
– Azt gondolnám, ennyit csak tudsz a te korodban – mondta az alig tizenkét éves Max.
– A nácik azok, akik Hitlerre fognak szavazni a választásokon. Mi, szocialisták pedig ellene fogunk szavazni.
– De hát még nem szavazhattok – felelte Anna. – Túl fiatalok vagytok!
– Akkor az apánk – felelte dühösen Max. – Egyre megy.
– De elkalapáltuk őket – szólt közbe Günther. – Látnod kellett volna, hogy iszkoltak a nácik! De az egyiket elkaptuk Maxszal, és letéptük a jelvényét. Csak attól félek, mit szól majd az anyám a nadrágomhoz. – Fájdalmasan pillantott le egy hatalmas szakadásra a kopott szöveten. Günther apja munkanélküli, így nem volt pénzük új ruhára.
– Ne félj, majd Heimpi megvarrja! – vigasztalta Anna.
– Megmutatjátok a jelvényt?
Kerek, piros zománckarika volt két egymásba fonódó, fekete nyíllal.
– Ezt hívják úgy, hogy szvasztika vagy horogkereszt – magyarázta Günther. – Minden nácinak van ilyen.
– És mit csináltok vele?
Max és Günther egymásra nézett.
– Neked kell? – kérdezte Max.
Günther megrázta a fejét.
– Nem tarthatok semmit, ami nácis. Anyám attól fél, hogy majd jól fejbe vernek miatta.
– Nem tisztességesen harcolnak – értett egyet Max. – Botokkal meg kövekkel, bármivel. – Növekvő undorral fordította meg a jelvényt. – Hát nekem nem kell, az biztos.
– Akkor húzd le a tudod, hol! – javasolta Günther, és így is tettek.
Amikor először meghúzták a láncot, nem vitte le a víz, de másodszorra, épp, amikor megszólalt az ebédhez hívó csengő, szépen eltűnt a lyukban. Még hallották a zongorát, amikor leértek, de mire Heimpi tálalni kezdett, elhallgatott, és egy pillanattal később kivágódott az ajtó, és belépett Mama.
– Szerbusztok, gyerekek, szerbusz, Günther! – kiáltotta.
– Milyen volt az iskolában?
Mindenki egyszerre kezdett mesélni, és a szobát zsibongás és nevetés töltötte meg. Mama az összes tanáruknak tudta a nevét, és soha nem felejtette el, mit meséltek róluk. Így amikor Max és Günther azt mesélték, hogy a földrajztanár dührohamot kapott, Mama azt felelte:
– Nem csoda, ahhoz képest, hogy mit műveltetek vele a múlt héten! És amikor Anna beszámolt róla, hogy a dolgozatát hangosan felolvasták az osztályban, azt mondta:
– Hát ez csodálatos, hiszen Fräulein Schmidt szinte soha semmit nem olvas fel!
Beszélgetés közben mindig arra nézett és a legnagyobb figyelemmel hallgatta azt, aki éppen megszólalt. Ha pedig ő beszélt, abba minden energiáját beleadta. Mintha mindent kétszer akkora intenzitással csinált volna, mint mások, még a szeme is kékebben világított, mint bárki másnak, akit Anna ismert.
Éppen nekiláttak volna a desszertnek – almás rétes volt –, amikor bejött Bertha, a cselédlány, hogy szóljon Mamának, hogy valaki telefonált, és vajon megzavarja-e Papát.
– Milyen furcsa idő a telefonáláshoz! – pattant fel Mama, és olyan erővel lökte hátra a székét, hogy Heimpinek kellett elkapnia, nehogy felboruljon. – Senki ne merészeljen hozzányúlni a rétesemhez! – viharzott ki Mama a szobából.
Minden olyan csendesnek tűnt, miután kiment, bár Anna hallotta szapora lépteit a telefonhoz, és egy kicsit később, amint még gyorsabban szaporázza fel a lépcsőn, Papa szobája felé. A nagy csendben tette fel a kérdést:
– Hogy van Papa?
– Jobban érzi magát – felelte Heimpi. – A láza is lejjebb ment.
Anna elégedetten falta be az adagját. Max és Günther háromszor is szedtek, de Mama még mindig nem jött vissza. Ez már csak azért is furcsa volt, mert különösen rajongott az almás rétesért. Bertha leszedte az asztalt, Heimpi pedig magával vitte a fiúkat, hogy megnézze, mit lehet tenni Günther nadrágjával.
– Megvarrni nincs értelme – mondta –, egyet moccansz, és újra végighasad. De Maxnak van egy kinőtt nadrágja, az pont jó lesz.
Anna ott maradt az étkezőben, és nem tudta, mihez kezdjen magával. Egy darabig segített Berthának. Először a koszos tányérokat adogatta be egy kis ablakon keresztül a konyhába. Aztán egy apró seprű és lapát segítségével összesöpörte a morzsákat az asztalon. Utána, miközben az asztalterítőt hajtogatták, eszébe jutott Fräulein Lambeck és az üzenete. Megvárta, amíg a terítő biztonságban Bertha kezébe kerül, majd felszaladt Papa szobájába. Hallotta, hogy Papa és Mama bent beszélgetnek.
– Papa! – kiáltotta Anna, miközben benyitott. – Találkoztam Fräulein Lambeckkel…
– Ne most! Ne most! – kiáltott rá Mama. – Beszélünk! – Papa ágyának a szélén ült. Papa a párnáknak támaszkodott, és elég sápadtnak tűnt.
– De Papa, kérte, hogy mondjam meg…
Mama igazán dühös lett.
– Az ég szerelmére, Anna – kiabálta –, most nem akarjuk hallani! Menj innen!
– Gyere vissza egy kicsit később! – tette hozzá Papa finomabban.
Anna bevágta az ajtót. Ennyit erről. Nem mintha eleve annyira át akarta volna adni Fräulein Lambeck bugyuta üzenetét. De azért bosszantotta a dolog. A gyerekszobában nem volt senki. Kurjongatást hallott kintről, vagyis Max és Günther valószínűleg a kertben játszottak, de nem volt kedve csatlakozni hozzájuk. Az iskolatáskája ott lógott az egyik szék hátán. Elővette az új zsírkrétákat, és kicsomagolta a dobozukból. Volt egy jó kis rózsaszín, meg egy elég jó narancssárga, de a kékek voltak a legjobbak. Háromféle volt belőlük, mindegyik szép élénk, és volt még egy lila is. Annának támadt egy ötlete.
Az utóbbi időben gyakran készített rajzos verseket, amiknek otthon és az iskolában is a csodájára jártak. Volt egy a tűzről, egy másik a földrengésről, egy harmadik pedig egy férfiról, aki rettenetes szenvedések közepette haldoklott, miután egy csavargó megátkozta.
Mi lenne, ha egy hajószerencsétlenséggel próbálná ki magát? A tengerrel egy csomó minden rímelt, a „hullámmal” és a „hullával” is lehetett kezdeni valamit, a rajzhoz meg ott volt a három új kék zsírkréta. Elővett egy papírt, és nekilátott. Úgy elmerült a munkában, hogy észre sem vette, amint a téli alkonyat belopakodik a szobába, és egészen meglepődött, amikor Heimpi bejött, és felkapcsolta a lámpát.
– Sütöttem kekszet – mondta Heimpi. – Segítesz rátenni a cukormázat?
– Csak előbb megmutathatom ezt Papának? – kérdezte Anna, miközben kiszínezte a még hátralévő kék tengert. Heimpi bólintott. Ezúttal Anna bekopogott, és megvárta, amíg Papa kiszól:
– Bújj be!
Furcsán nézett ki a szoba, mert csak az éjjeli lámpa volt felkapcsolva, és Papa meg az ágya olyan volt, mint egy fénysziget az árnyak tengerén.
A félhomályban azért ki tudta venni az íróasztalt az írógéppel és a tonnányi papírral, ami – szokás szerint – túlfolyt az asztalon, és birtokba vette a padlót is. Mivel Papa gyakran dolgozott éjszaka, és nem akarta zavarni Mamát, az ágya a dolgozószobában volt.
Papa egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha jobban lenne. Ült ugyan, de semmit nem csinált, csak keskeny arcával feszülten bámult maga elé, viszont amikor meglátta Annát, elmosolyodott. Anna megmutatta neki a versét, amit Papa kétszer is elolvasott, és azt mondta, nagyon jó, és a rajzot is megcsodálta. Aztán Anna beszámolt Fräulein Lambeckről, és együtt nevettek rajta. Papa már sokkal inkább önmagának tűnt, így Anna megkérdezte:
– Papa, tényleg tetszik a vers?
És Papa azt felelte, hogy tényleg.
– De nem kéne vidámabbnak lennie?
– Hát – felelte Papa –, egy hajószerencsétlenség nem a vidámságról híres.
– A tanárom, Fräulein Schmidt szerint jobb lenne, ha vidámabb témákról írnék, mint, mondjuk, a tavasz meg a virágok.
– És te szeretnél a tavaszról meg a virágokról írni?
– Nem – felelte Anna szomorúan. – Mostanában kizárólag katasztrófák jutnak eszembe. Papa félrefordulva elmosolyodott, és úgy mondta, talán Anna lépést tart a korral.
– De akkor szerinted – kérdezte Anna szorongva – az rendben van, ha katasztrófákról írok?
Papa azonnal elkomolyodott.
– Még szép! – felelte. –
Ha katasztrófákról szeretnél írni, akkor katasztrófákról kell írnod. Semmi értelme olyan dolgokról írni, amit mások szeretnének.
Csak akkor születik bármi jó, ha magadnak akarsz tetszeni.
Annát felbátorította ez a beszéd, és már épp megkérdezte volna Papától, hogy szerinte egy napon híres lesz-e, amikor a Papa ágya melletti telefon hangosan megcsörrent, és ettől mindketten meglepődtek. Papa feszült tekintete azonnal visszatért, ahogy felemelte a kagylót, és furcsa volt, gondolta Anna, hogy még a hangja is megváltozott. Egy darabig hallgatta, ahogy a telefonba válaszol:
– Igen… igen… – meg mond még valamit Prágáról, de aztán elunta. A telefonbeszélgetés hamarosan véget ért.
– Na, most már szaladhatsz – mondta Papa, és úgy emelte fel a két karját, mintha magához akarná ölelni Annát. Aztán leeresztette a karját: – Inkább nem fertőzlek meg – mondta.
Anna segített Heimpinek cukormázat tenni a kekszre, amit aztán Maxszal és Güntherrel együtt be is faltak, kivéve három darabot, amit Heimpi félretett egy papírzacskóba, hogy Günther vigye haza az anyukájának. Ezenkívül összeszedett és Güntherre igazított még néhány ruhát, amit Max már kinőtt, így Günther csinos kis csomaggal indulhatott haza.
Az este további részében társasoztak. Max és Anna egy játékgyűjteményt kaptak karácsonyra, amivel azóta sem tudtak betelni. Volt benne dáma, Ki nevet a végén?, Kígyók és létrák, dominó és hat különböző kártyajáték, ráadásul az egész egy csoda szép dobozban. Ha elunták az egyik játékot, bármikor áttérhettek egy másikra. Heimpi ott maradt velük a gyerekszobában, zoknit stoppolt, de egy menet Ki nevet a végén?-re ő is beszállt. Túl hamar érkezett el a lefekvés ideje.
Másnap reggel, iskola előtt Anna beszaladt Papa szobájába, hogy elköszönjön. Az íróasztalon rend volt. Az ágyat beágyazták.
Papa nem volt sehol.
