A holtak nem beszélnek, jelenlétükkel viszont bizonyítják, hogy az emberi élet véges és egyszeri. Nem gondolnánk, de valaki pont arra vágyik, hogy meghaljon végre. Unute, vagyis már csak „B”, egy halhatatlan harcos, aki már több civilizáció felemelkedését és bukását látta. B alkut köt az amerikai hadsereggel, hogy segítsenek neki újra halandóvá válni, cserébe viszont nyomoznia kell egy ügyben, ami még talán nála is hatalmasabb horderejű lehet. Egy nap visszatér a halálból egy katona, senki sem tudja hogyan, és B-nek kell kiderítenie, hogy mi áll a háttérben. Közben pedig az is eszünkbe juthat, hogy B valójában Keanu Reeves egy alternatív valóságban.
A Mátrix- és John Wick-filmekből ismert Keanu Reeves és a többszöri sci-fi-díjas brit író, China Miéville közös alkotása egy véres, de egyben filozofikus mű a halhatatlanság kérdéséről. A páros nagyon sok kreatív ötletet dobott be a kalapba, a végeredmény pedig egy szórakoztató utazás lett a trancsírozós akción keresztül Sigmund Freudon át egészen a feltámadás gondolatáig. Korábban egy interjúban is beszéltek arról, hogy milyen jól sikerült a közös munka, Reeves őrült könyvötlete és Miéville mesteri írókészsége hamar egymásra talált. Az íróval egyébként korábban mi is készítettünk interjút, illetve két korábbi könyvéből, a Konzulvárosból és a Krakenből részletet is közöltünk.
Keanu Reeves, China Miéville: A máshol könyve (részlet)
Ford. Juhász Viktor
Életjelek
A belvárostól egyre távolabb a széles sugárutat szegéleyező épületek mindkét oldalon fokozatosan zsugorodnak, mintha az égbolt préselte volna össze a zömök irodaházakat, a használtbútor-kereskedéseket, a fénymásoló szalonokat, a csőd szélén álló közjegyzői irodákat és a napszítta, poros kirakatok mögé bújt üzleteket, ahol olcsó süteményt és bulikellékeket árulnak. Egy férfi – nevezzük férfinak – sétált el előttük. Néha felpillantott a könyörtelen égre. A fejét ugyan nem ingatta – ebben a korszakban lemondott a felesleges mozdulatokról –, de szaporán pislogott, és azok, akik jól ismerték, ebből már tudhatták volna, hogy lefoglalták csapongó gondolatai.
Magas, megtermett alak volt, és ha a mellette elsétáló járókelők rápillantottak volna, fehér férfinak gondolták volna. Szürke bomberdzsekit és fekete farmert viselt, sötét haját szakállába és lehajtott arcába fújta a szél. Mögötte mozdulatlan háttér: a távolban a bankok, a nagyvállalatok és az ingatlancézárok tornyainak csillogó üvege, a fehér vagy piszkosfehér kőből épített, szögletes homlokzatok egy sohasem létezett görög építészet otromba másolatai, műobszidián, talpatlan betűtípusok a legutáltabb helyi mesefigurákról elnevezett szállodák feliratain.
Ahol a sugárút a kisebb parkok közé ért, ott elkeskenyedett és a helyi szlengben csak szürke téglásnak nevezett bérházak tövében haladt tovább.
Az épületek a színüket leszámítva az elegáns New York-i téglaházakra emlékeztettek, innen kapták a nevüket. A felhők mögött élénken, de nem perzselően ragyogott a napkorong, ezért az idegen mellett elballagó járókelőket nyúlánk, halovány árnyékok követték vagy csalogatták maguk után. A bodegák elé kitett sámlikon helyiek kockáztak vagy perlekedtek, és nem foglalkoztak vele. Egy hullámvas lemezekből emelt templom ajtajában lelkész szívta kornyadozó cigarettáját. Óvatosan biccentett a fekete hajú férfi felé, aki viszonozta az üdvözlést. Egy bontó kapujában két kölyök turkált a fémhulladékok kupacai között. Az idegen láttán abbahagyták a keresgélést. A férfi rájuk sem nézett. A két kölyök összesúgott, de bármit is mondtak, a hangjukat elnyomta egy présgép alá került autó panaszos nyöszörgése.
Srácok, hagyjátok békén ezt az embert. Ha csak teheti, már nem gyilkol gyermekeket, de akkor is jobb lesz, ha nem zaklatjátok.
A kölykök ugyanolyan sunyi tekintettel méregették, mint az utca kóbor kutyái, és nem mentek hozzá közelebb.
A város utolsó néhány kilométere. Raktárak és lakótelepek, üres telkek, ahol autók parkoltak vagy a helyiek bonyolították üzleteiket. A falakon tátongó hézagok vidéki tájakat idéző, kiszáradt mezőkre nyíltak. A férfi megállt az út szélén, és a kereszteződés felett lengedező közlekedési lámpa piros emberalakjára nézett. Abszurd látványt nyújtott a semmi közepén. Sziréna harsant valahol, ezért nem lépett le a járdáról. Egy mentőautó volt, nem rendőrjárőr, ráadásul távolodott.
A férfi megvárta a zöld jelzést, átkelt az úton, elsétált egy sikátor mellett, és belépett egy udvarra. Két- és háromemeletes épületek terpeszkedtek minden oldalon. A telegraffitizett falak tövében hordalékként állt a szemét. A gazzal felvert terület egyik sarkában leszerelt kerekű, vastag koszréteggel borított Dacia szomorkodott, azzal átellenben pedig, egy csukott garázsajtó mellett, egy másik, kiégett kocsi roncsa állt.
A férfi pillantása végigfutott az ablakokon. Sietség nélkül a romos épülethez sétált. Két éjszakával korábban esett, de itt továbbra is égett műanyag és hamu szaga terjengett. A férfi előhúzott egy kulcsot a zsebéből, kinyitotta a fémajtón lógó lakatot, és akkora rést csinált magának, hogy beférjen. Megállt, becsukta az ajtót, és bezárta maga mögött.
A földszintet gépjavító műhely foglalta el. Szalagfűrészek, hidraulikus prések, csillogó, kunkorodó forgáccsal körbeszórt esztergagép. A férfira szürke fénycsík vetült a magasból, ahol régebben fegyverlövedék ütötte át a mocskos üveget. A padlón undorító redőkbe gyűrődött az olajos porréteg, és a férfi tudta, hogy ahol a sötéten csomósodó trutymó világosabb árnyalatú, az vér.
Arra már csak különleges tudással lehetett volna rájönni, hogy ezeket a foltokat szándékosan fröcskölték szét, így fedték el a valódi nyomokat.
A férfi rendelkezett ezzel a tudással, és nyílegyenesen a legsötétebb sarokban álló, magas szerszámosszekrény felé tartott. Amikor elhúzta a faltól, feltárult mögötte egy ajtó. Ehhez is volt kulcsa. Az ajtó mögött létra rejtőzött. Elindult lefelé.
Amikor a szuroksötétben talajt ért, felkattintotta a zseblámpáját. Egy boltíves alagútban állt. A mennyezet alig tenyérnyire lehetett a feje felett, szemmagasságban lógtak a csupasz villanykörték, és ha nem lettek volna szétlőve, el kellett volna fordítania a fejét, hogy lásson.
Hallgatózott. Víz csöpögött szinkópában, egy súlyos, egy súlytalan csepp. Süllyedő talaj sustorgott.
A férfi a villanykörtéket kerülgetve haladt előre. Követte a folyosó kanyarulatát, majd egy alacsony küszöböt átlépve parányi kamrába jutott. Széles ívben körbevilágított a lámpájával, mozdulata nyomán felragyogott a falon a nyirkos penész. A fénysugár megtalálta, majd követni kezdte a golyónyomokat, a betonba ütött lyukakat, amelyeket kihangsúlyozott a munkapadokra fröccsent sötét vérfolt, a szétlőtt laptopok és az a groteszk módon szabályos kupacban heverő három holttest.
Végtagjaik úgy meredtek a különböző irányokba, mintha pózoló táncosok lettek volna.
A rothadás bűzén maró szag ütött át. A férfi átfordította a legfelső tetemet a bakancsával, és meg sem rezzent, amikor meglátta a szétolvadt masszát, ami valaha egy arc volt. A felhólyagzott hús megkérgesedett rétegéből fogak, orrcsont és homlokcsont állt ki. A férfi a vak szemekbe nézett.
– Nos. – Halkan, kedvesen beszélt. Nem a holttesthez, hanem a kamrához. – Mit tudsz mondani nekem?
A helyiségtől nem kapott választ. A férfi előre tudta, hogy ez így lesz. Megérintette a tetem maradványait, de az megtartotta magának a titkait.
Vissza az alagútba. A következő kamrában üres fegyverállványt látott. Azoknak is suttogott. Négyzet alakú helyiség volt, a magasba törő falak egészen a napfényig nyomakodtak felfelé, ahol egy ráccsal fedett csatornanyílás mögött az ég látszott. A férfi úgy állt a fényoszlop közepén, mintha maga Básztet istennő lenne luxori templomában.
Felborogatott székek, üres konnektorok, falra erősített monitorok, mindegyik képernyő közepén egyetlen golyónyom. Minden számítógép eltűnt. Újabb, nagyobb helyiség következett. Emeletes ágyak: tíz embernek elegendő hálóterem. A polcokon konzervek. Egy hűtő, az egyik sarokban mikrosütő, vele átellenben zuhanyfülke, padlóba süllyesztett lefolyóval. A megtépázott zuhanykarnis csálén lógott a leszaggatott műanyag függöny felett. A távolabbi falból kitépett ajtó egy földkupacon hevert. Azon túl csak törmelékkel eltömített sötétség tátongott.
A helyiség egy szentélyre emlékeztetett, a közepén áldozati oltárként magasodott egy halottakból emelt, fejmagasságig érő zikkurat. Hat férfi, három nő. A jövevény ezt eddig is tudta.
Pusztán ránézésre ezt nem lehetett volna megállapítani az elnagyolt kupacból, ahol roncsolt arcok, merev végtagok és sötét ruhák simultak egymáshoz a betemetetlen tömegsírok gyászos orgiájában.
A holtak árnyékai kúszva menekültek a lámpafény elől. Az egymásba olvadó formákból minden posztumusz merevség eltűnt, egyetlen csontos könyök vagy hegyes térd sem maradt, a massza körvonalait felpuhította az utólagos renyheség és a gravitáció ereje, amely maró savként tüntetett el minden apró részletet. A testek, övek, málhazsákok tömör kocsonyájából csontvégek és használhatatlan fegyverek markolata meredt elő, mintha karsztosodó kőzettestek lettek volna.
A férfi leült az asztalhoz.
– Mit tudsz mondani nekem? – kérdezte. A szoba nem felelt. – Olyan jó lenne végre megérteni – folytatta a férfi. – Legalább.
A zseblámpát maga mellé tette, és a fény megvilágította a halottakat. A könyökére támaszkodott, és összekulcsolta a kezét. Végül ismét megszólalt. Ha lett is volna itt bárki más, az sem értette volna, mit mond, legfeljebb az a pillanat tűnhetett volna fel, amikor az élő nyelvből egy másikra váltott, amelyet már régóta nem beszélt senki. A hanglejtéséből talán az is kihallatszott volna, hogy minden egyes mondata kérdés.
