Babiczky Tibor: Magas tenger - Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal
Magvető, 2014, 180 oldal, 2490 Ft
Fotó: Valuska Gábor
Babiczky Tibor, költő, író 1980-ban született Székesfehérváron. Budapesten él. Szabadidejében nem lát, nem hall, nem beszél. Magas tenger címmel idén jelent meg első regénye, szerettük.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Mivel az első három helyre legalább harminc könyv beférne, így próbálok egy helyett kevésszer több mint egyet írni. Nabokov: Szólj, emlékezet!; Ottlik: Iskola a határon; Hemingway: Fiesta; Krúdy: Aranykéz utcai szép napok; Kavafisz versei; Sebald: A Szaturnusz gyűrűi. És még legalább két napig tudnám sorolni. És ha holnap újra válaszolnék erre a kérdésre, lehet, hogy egészen más neveket írnék.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Musil, Thomas Mann, Sartre, Thomas Bernhard.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
Nem szeretnék egyetlen sort vagy mondatot kiemelni. Nem lenne semmi értelme. Illetve nem mondana semmit, se nekem magamról, se az olvasóknak rólam.
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Csontváry Kosztka Tivadar.
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Ösztönzőleg leginkább a komolyzene hat rám, ritkábban a jazz. Bartók, Wagner, Debussy, Grieg, Bach. Coltrane, Davis, Parker, Ellington. A Metallica pedig kikapcsol.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
A zenében már eleve óriási szerencsém, mert Both Miklóssal sokat dolgozhatok együtt, és az ő révén például Dés Andrással és Lukács Miklóssal. De hogy a kérdésre is válaszoljak: azt nagyon bírnám, ha Gigor Attila filmre vinné a Magas tengert.
Életed filmje egy... dokumentumfilm.
A sport... kis mennyiségben orvosság. Nagy dózisban viszont – számomra legalábbis – elviselhetetlenül unalmas.
Három óra múlva... tekintve, hogy most, amikor ezt írom, hajnali egy múlt, remélem, aludni fogok. De csak remélem.
A nők... azok valójában egy nő, aki viseli a nevemet. Meg még kettő, akik szintén. De az más. Mindenesetre három nővel élek. Bármely egyéb tekintetben Bukowski Nők című könyvét ajánlom tanulmányozásra…
Tragédia vagy komédia?
Az a tapasztalatom, hogy külön-külön, a puszta valójukban, egymás nélkül kevéssé működnek.
Kávé vagy tea?
Megrögzött kávéfogyasztó vagyok. És megrögzött teafogyasztó is (leginkább a Pai mu tan).
Gyros vagy pizza?
Gyros. Vagy pizza.
„A nyomozó felriadt. Félálomban érzékelte, hogy odakint felerősödött a szél. Az ablakok reszkettek.
Olyan érzése volt, mintha egy levágásra szánt, hatalmas állat gyomrában feküdne.
Egy halászról álmodott, aki tengerre szállt. Hallotta a mormolást – a tenger? az ég? –, ahogyan az öreg idő elmorzsolja lassan a csillagok rózsafüzérét. Egy házról álmodott, ami megtelik vízzel. Egy nő ül az ágyon, egykedvű arccal. Először csak bokáig ér a víz. Aztán térdig. Átbukik az ágy szegélyén. Tovább emelkedik. Végül az ablakok a víznyomástól kitörnek, és az ajtó – egyetlen éles reccsenéssel – kiszakad a helyéről. A ház körül, a földön, fehér testű, kövér halak hevernek rángatózva.
Felült az ágyban. „Magas tenger” – gondolt vissza az álmára. Vetett egy pillantást az éjjeli szekrényen heverő karórára. Doxa, tömegdarab, 1957-es széria. A nagymutató éppen egy zománchibánál állt, az egyes és a kettes között. Hat óra hat. A nyomozó felhúzta az órát, és a csuklójára csatolta.
Ezt a Doxát viselte aznap is, amikor a fia született. Ugyanígy felhúzta reggel; járt rendesen. Járnia kellett. Mégis megállt, hat óra hat perckor, este, pontosan abban a pillanatban, amikor az újszülött a világra jött. Hosszú ideig nem hordott karórát utána.
A nyomozó barna szeme azon az estén szürkévé változott. Valójában nem is a szeme színe lett szürke, hanem a tekintete. Mint a tenger egy hatalmas, lomha, nem különösebben hevesnek ígérkező vihar előtt.
Jó három évvel később, amikor már egyedül élt, elvitte a Doxát egy óráshoz. Elpattant egy selyemrugó. Csak ennyi volt a baj.
„Könnyen javítható” – az órásmesternek ebbe a két szavába kapaszkodott ezután hónapokig.
A nyomozó megtörölte a szemét. Körbenézett az idegen szobában. Saint-Malo, rue Saint-Philippe 4., harmadik emelet, tetőtéri lakás. Az óváros déli csücske.
Az ablak alatt egy hajóláda. Olcsó utánzat. A falnál egy könyvespolc, rajta két kötet. A Biblia és a Síron túli emlékiratok Chateaubriand-tól. Az előszobában két pár sötétkék gumicsizma. Két esőkabát, vitorlavászonból. „Ide együtt szoktak járni, nem egyedül” – villant át az agyán. Tekintete újra a könyvespolc felé kalandozott. „Persze az kérdés, hogy a síron túlról vagy innenről jönnek együtt.”
A gumicsizmára és az esőkabátra végül megtalálta a magyarázatot. Apálykor az óceán medre megtelik gumicsizmás-esőkabátos alakokkal; az egyik kezükben sétapálcához hasonlító hegyes bot, a másikban vödör, és összeszedik a visszamaradt kagylókat és rákokat.
Fizetett szabadság. „Gyönyörű szókapcsolat” – gondolta.
Egy ismerőse révén jutott olcsó szálláshoz. Hová is jöhetett volna pihenni, ha nem egy hajdani kalózvárosba? Ami – ebből következően – egy konkrét óceánparti erődöt jelentett. Kő és acél. Látszólagos biztonság. Látszat.
Felkelt, odament az ablakhoz. A keret sarkaiban sóvirágok, az üvegen – napok óta nem hullt csapadék – csordogált a víz. Az edzett üveg túloldalán tombolt a nyugati szél.
A móló karcsú ívét nézte, és a hullámtörőket. A kikötőben a teherhajók ormótlan testét.
„Olyan anyagból vannak, amelynek el kéne süllyednie, és olyan terhet visznek, ami alatt a föld is beszakadna, mégis lebegnek a víz felszínén” – gondolta.
„Jó volna így élni” – tette hozzá magában.
A reggeli merevedése lelohadt, kiment vizelni. Színtelen sugár. Nézte a farkát. „Ha a színpadon megjelenik egy fegyver, annak el is kell sülnie” – gondolta fanyar mosollyal.
Lehúzta a vécét. A lefolyó hörgött egyet, majd olyan hangot adott, mint egy náthás óriás. A víz – némi fekália és húgy kíséretében – kezdett felgyűlni a kagylóban. Aztán átbukott a vécécsésze peremén.
Saint-Malóban látható a világ második legnagyobb ár-apály különbsége. Tizenhárom méter a differencia. Három emelet.
„Magas tenger” – gondolta a nyomozó. „Három emelet magasan áll a szar.”
Fél hét volt.
Talán már kinyitottak a kávézók. Talán már lehet venni sört.”
(részlet a Magas tenger című regényből)
A nyárfa
Föld alól, gyökér-erekben,
ég felé tör, ami elmúlt.
Kiszáradt patakmeder fut.
A kút üregét elfedte
a gyom. Erre nem vezet út.
Sérült birkáját a pásztor
valahol itt verte agyon,
s valahol itt nyögött férfi
alatt először a szomszéd
lány. Vége van. A föld s az ég
maradt. Ágvégek, ujjbegyek.
Törzse van és koronája.
A lombjavesztett ég alatt
egy nyárfa zöldell és remeg.
