Ugron Zsolna: Néha lázadok a skatulyák ellen

Ruff Orsolya | 2014. január 15. |

Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző

Libri Könyvkiadó, 2013, 350 oldal, 3490 HUF

zsolna1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

„A tizennégy éves Báthory Anna éppen esküvőjére készül, sorsának alakulásába azonban semmiféle beleszólása nincsen. Életének folyását a nagypolitika, ellenlábasai mohósága, és a hosszú távú politikai érdekek irányítják” – írtuk az Erdélyi menyegzőről, amely a tavalyi év legjobb könyveit felsoroló listánkon a 37. lett. Ugron Zsolna számára nem volt kétséges, hogy első történelmi regényének hőse Báthory Anna lesz, akinek személye kamaszkora óta érdekelte. De egyáltalán mit tudunk az erdélyi fejedelem húgáról, hogyan kerül a képbe egy kínai udvarmesternő, és hogyan érvényesíthették akaratukat a férfiak politikai játszmáiban a tizenhetedik századi asszonyok? Ugron Zsolna a Könyvesblognak adott interjújában elárulta, hogy az Erdélyi menyegző írásakor mi jelentette számára a legnagyobb nehézséget, közben szóba kerültek a középkori boszorkányok és a jelenkori skatulyák, a végén pedig még az is kiderült, hogy mit jelent az egzotikus hangzású skófium.

Az első két könyved után sokan talán azt várták, hogy folytatod a romantikus vonalat, az Erdélyi menyegző azonban színtiszta történelmi regény, még ha fikciós is. Mi volt, ami a téma, egészen pontosan Báthory Anna alakja felé lökött?

Azért lehet, hogy ennyire sokfelé kalandozom, mert én egyáltalán nem készültem írónak. Nem voltak ilyen ambícióim. Újságíróként dolgoztam, és aztán valahogy úgy alakult az életem, hogy megírtam az első könyvemet, hirtelen felindulásból. Sem én, sem szerintem senki más nem számított arra, hogy az akkora siker lesz, mint amekkora lett. A második könyvnél pedig nagyon nagy bajban voltam, hogy mi legyen. És azután jött egy ötlet, hogy írjunk együtt könyvet Meskó Zsolttal, akit tizenöt éve ismerek, és akivel ugyanennyi ideje levelezek. Az Erdélyi menyegző azonban az első olyan könyv, amelynél tényleg átgondoltam, hogy mivel akarok foglalkozni. Ez az első talán „felnőtt” könyvem. Legalábbis szeretem ezt gondolni róla. Azért lett történelmi regény, mert nagyon szeretek jó történelmi regényeket olvasni. Nem könnyű műfaj, mert nehéz jó történelmi regényeket írni, főleg nehéz jó női történelmi regényt írni.

Volt valamilyen irodalmi előképed?

A klasszikusok között több, de a kortárs külföldi történelmi regények között is vannak olyanok, amik fontosak nekem. Ezek nem előképek voltak, de a hangjukat, a hangulatukat szeretem és ezek biztos, hogy valamennyire dolgoztak bennem, miközben írtam. Olyan könyvet akartam írni, amilyet én is szeretnék olvasni.

Miután elolvastam a könyvet, próbáltam kicsit utánanézni, hogy ki volt az a Báthory Anna, és meglepően kevés információt találtam róla, szemben mondjuk híres-hírhedt rokonával, Báthory Erzsébettel. Íróként nem lett volna sokkal egyszerűbb az életed, ha inkább őt választod a könyved hősének?

Hogy Báthory Anna lesz a főszereplőm, az viszonylag egyértelmű volt abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy történelmi regényt írok. Báthory Anna nekem kamaszkori élmény a Móricz-trilógiából, mindig is érdekelt ez a lány, és azután valahogy velem maradt az évek során. Amikor elkezdtem utánanézni, hogy mi is az, amit tudunk róla, akkor ugyanezzel találkoztam én is, hogy nem találok róla szinte semmit vagy csak nagyon keveset. Ahhoz képest, hogy az erdélyi fejedelem húgáról van szó, nem tudjuk, hogy mikor ment férjhez másodszor, és a mai napig nem tudjuk, hogy mikor halt meg. Tehát nagyon fontos adatok is hiányoznak az életéből. Ugyanakkor folyamatosan előkerültek újabb és újabb adatmorzsák – például a Rhédey-levéltárból került elő az a szerződés, amelyben Nagykereki úrnőjeként az uradalomhoz tartozó falut átengedte Rhédey Ferencnek cserébe azért, hogy a védelmezője legyen. Nekem nagyon-nagyon fontos volt, hogy ez egy történelmileg hiteles könyv legyen. Nem azt mondom, hogy minden így történt, mert az nyilván kideríthetetlen és mindennek rengeteg olvasata lehet, de egy olyan történetet szerettem volna írni, amely akár így is történhetett volna, és nem mond ellent semmilyen ismert történelmi ténynek. Két dolgot azonban tudatosan megváltoztattam a történetben.

Elárulod, mi volt az?

Az egyik például Dersffy Orsolyának a temetkezési helye: nem ott temették el, ahol a könyvben, de azt gondolom, hogy ennek nincs olyan nagy jelentősége. A többit azonban igyekeztem úgy megírni, hogy minden stimmeljen benne.

zsolna2.jpg

Az, hogy nem állt a rendelkezésedre olyan sok adat, inkább segítette vagy hátráltatta az írás folyamatát?

Miután megírtam a könyvet, hallottam Umberto Ecónak azt a gondolatát, miszerint jó történelmi regényt úgy lehet írni, hogy keresünk egy szereplőt, akiről eleget tudunk ahhoz, hogy valamihez tudjuk kötni a fejünkben, de fontos, hogy ne tudjunk róla túl sokat, így ugyanis megmarad az író szabadsága. Örültem, hogy voltak dolgok, amelyek kötöttek, és ezzel alázatra szorítottak. Miközben kutattam, megpróbáltam a helyszínekre, időpontokra felfűzni egy történetet, és gyakorlatilag puzzle-szerűen rakosgattam magam előtt: ki kivel, hol, mikor találkozott, mi történt. És ahogy ezeket a dolgokat összeraktam, nekem ez a történet kerekedett ki, az én nyomozati anyagomnak ez lett az olvasata. A végén pedig azt éreztem, hogy nekem csak el kell mesélnem, ami ott kirajzolódott a szemem előtt.

Olvasás közben azért felmerült bennem az is, hogy a történelmi alakok szerepeltetése mellett vajon ki lehet az, aki a te fantáziád szüleménye? Nekem van egy tippem, kíváncsi vagyok, hogy eltaláltam-e…

Persze, hogy van, több is. Lin, a kínai udvarmesternő…

Rá gondoltam én is.

Még a kutatási fázisban gyakorlatilag mindent, ami a korszakhoz kötődik, érdeklődéssel szemléltem. A Múzeum körúton betévedtem egy antikváriumba, ahol a kezembe akadt egy pici könyv, rabok, kalmárok és követek úti leírásai Isztambulról, nagyjából ebből a korszakból. Lenyűgöző dolgokat találtam benne, és azt gondoltam, hogy mindezt nem hagyhatom ki – ezért kellett a könyvbe egy isztambuli szál. Egy picit ki akartam nyitni ezt a világot, más kontextusba akartam helyezni, és ezért lett Lin kínai, és ezért van a velencei múltja is. A folytatásban pedig még kicsit kitekintőbb lesz a könyv.

Milyen forrásokra támaszkodtál egyébként?

Ez az időszak azért elég kutatott kornak számít: kevés a forrásunk, de Báthory Gáborról nagyon sokat írtak, Bethlen Gábort oda-vissza megírták, Báthory Erzsébetről is sok minden jelent meg. Tehát ezeket a könyveket mind át tudtam nézni.

Nem is ezekre a nagy történelmi munkákra gondoltam, hanem azokra a forrásokra, adatokra, amelyek a savát-borsát megadják egy történetnek…

Nagyon sok doktori disszertáció elérhető az interneten, Benda Borbála remek írásai a korabeli főúri udvarok rendtartásáról, vagy Várkonyi Gábor tanulmányai, könyvei, az Ünnepek és hétköznapok, vagy Péter Katalintól a Gyermek a kora újkori Magyarországon... De találtam olyan könyvet Esterházy Miklós életéről, amely Magyarországon nem elérhető, hanem valamelyik nagy amerikai egyetem honlapján olvasható. Emellett volt egy nagy kincsem, Radvánszkynak a Magyar családélet és háztartás című munkája, amely egyszerűen lenyűgöző. Ez egy háromkötetes kiadvány, a harmadik kötetben vannak a végrendeletek, házassági szerződések, mindenféle korabeli dokumentumok. Az első két kötetben pedig a szerző szisztematikusan végigveszi például a házak berendezését, a székektől a vánkosokon át a párnákig, leírja, hogy milyen ékszereket hordtak, hogy miket ajándékoztak az emberek, de kiderül belőle az is, hogy milyen színű harisnya volt a Károlyi-lányokon, amikor férjhez adták őket. Hihetetlenül részletes. Nagy segítség volt a hangulat megteremtéséhez.

zsolna4.jpg

Azt érezni lehetett, hogy törekedtél a korabeli nyelvezet rekonstruálására – mennyire volt nehéz megtalálni azt a nyelvi közeget, amelyben már nem mozogtál idegenül, ugyanakkor alkalmas volt a történet elmesélésére?

Nagyon szeretném azt mondani, hogy ez tudatos volt. Mielőtt elkezdtem írni, rendkívül tartottam attól, hogy mit fogok kezdeni a nyelvvel. Nagyon nehéz feladatnak éreztem. Aztán elkezdtem írni, és valahogy a szereplőim így beszéltek. Nem nagyon tudtam mit csinálni velük. Az volt inkább a nehéz, hogy a narrációnál visszafogjam magam. Ez a szöveg eredetileg archaizálóbb volt, a kötet szerkesztője, Sárközy Bence, a Libri Kiadó igazgatója, ebben sokat segített, gördülékenyebbé tette a szöveget. Az okozott inkább nehézséget, hogy egy csomó olyan háttér-információt bele kellett írnom, amely nélkül érthetetlen a történet, viszont történelemkönyv-ízűvé, szárazzá tehette volna azt. Inkább ezzel küszködtem. Ami a szó- és mondathasználatot illeti… Annyi korabeli forrást olvastam akkorra, hogy így jött. Készülök a folytatásra, és izgulok is, hogy megy-e majd ilyen automatikusan… (nevet)

A könyvből az derül ki, hogy hiába volt Báthory Anna nemesi származású, hiába volt a fejedelem húga, mégis önálló döntési jogkörrel nem rendelkezett, és mindig a hosszú távú politikai érdekek mentén kellett cselekednie. Feltűnő, hogy a hősnő nem igazán lázad a sorsa ellen, még ha ő maga alapvetően lázadó alkat is. Kutatásaid során hogy találtad, Báthory Anna mennyire felelt meg a kor nőideáljának?

A források alapján semmi nem derült ki erről. Szerintem ezek a nők azért nem lázadnak, mert ez fel sem merül bennük. Ők nem úgy nőnek fel, hogy majd szerelmi házasságot kötnek. Ez nem opció, nincs benne a fejekben, nincs benne a gondolkodásban. Az akkori nők és férfiak számára, akik egyébként szintén nem feltétlenül választhatnak maguknak feleséget, a házasság teljesen másról szólt. Ez a fiatal lány a regény elején nem azért van megsértődve, mert egy öreg pasihoz akarják hozzáadni, hanem azért, mert nem egy herceghez akarják feleségül adni! Bánffy Dénes felesége lesz – de ki az a Bánffy Dénes? Ilyen szempontból a lázadás más formákban talál magának utat. Báthory Anna okos nő volt, aki folyamatosan jó döntéseket hozott annak érdekében, hogy megússza az egészet. És a végén jobban is járt, mint Báthory Erzsébet. Szerintem például az egy elég okos cselekedet volt, amikor ott volt mindenféle védelmező nélkül Nagykereki várában, és kötött egy paktumot a váradi kapitánnyal, aki a fejedelem sógora, és Erdély második leghatalmasabb ura volt akkoriban. Azt gondolom, okos dolog volt ebben a helyzetben egy faluért szövetséget kötni ezzel az emberrel – az már más kérdés, hogy nem jött be neki. A végén azután mindent elveszít, végül azonban mégis ezzel nyeri el azt a szabadságot, amelyre talán mindig is vágyott. Amikor már sem a neve, sem a vagyona, sem a pozíciója nem köti gúzsba, és nem is védi, akkor szabadul fel igazán.

Annak idején egyesek bűbájos boszorkánynak, mások „ördög, gyilkos kurvának” tartották Báthory Annát. Mit gondolsz, mi állhatott a vádaskodások hátterében?

Ördög, gyilkos kurvának Bethlen nevezi, aki a vagyonát szerette volna megszerezni, és meg is szerezte. A boszorkánykártyát, nem csak nálunk, hanem például kicsivel korábban Angliában is gyakran kijátszották. Ilyen rangú és vagyonú asszonyokkal nagyon nehéz volt elbánni, hiszen a család tekintélye és egy bizonyos háló azért védte őket. Muszáj volt valami nagyon komoly dologgal megvádolni őket, hogy legyen indok a félreállításukra.

Ezekben az esetekben tulajdonképpen koncepciós perekről beszélünk…

Igen, koncepciós perekről. Bethlen például boszorkánysággal vádolta meg Báthory Annát, és majdnem meg is ölték, de ez a háló annyira védte, hogy például Bethlen leírta egy levélben – és ezzel lényegében visszakozott is –, hogy ha nem lehet rábizonyítani Annára, hogy megölte a gyerekét, akkor nem ítélteti el csupán boszorkányságért. Nem merte megtenni. Báthory Erzsébetnél ugyanez történik: muszáj rábizonyítani a gyilkosságot. Valami egészen főbenjáró bűn kell ahhoz, hogy félre tudják őket állítani, és megszerezzék a vagyonukat. Az erdélyi perekben Török Katával és Imreffynével ugyanez történik: boszorkánysággal vádolják őket, majd elkobozzák a vagyonukat. Nem ölik meg, de gyakorlatilag félreállítják őket. Ez egy reálpolitikai módszer volt abban a korban. Mert ezek az asszonyok fontos birtokok urai voltak, és a politika szempontjából nagyon nem volt mindegy, hogy ki irányította Nagykereki várát, amely Erdély védőbástyájának és kapujának, Nagyváradnak szomszédja volt. Vagy ott volt Dersffy Orsolya, aki megörökölte Munkács várát, de tisztában volt azzal, hogy az urak nem hagynak asszonykézben ilyen fontos várakat – gyorsan férjhez is ment azután.

zsolna3.jpg

Az Erdélyi menyegző sajtóbemutatóját főzéssel kötötte össze a Libri, ráadásul a regénnyel nagyjából egy időben jelent meg egy másik kiadónál a szakácskönyved. Őszintén szólva, azt vártam, hogy a regény majd tele lesz mindenféle főúri lakomák részletes leírásával, nagy főzésekkel, ez elmaradt, ellenben most már van némi fogalmam arról, hogyan öltözött egy 17. századi arisztokrata nő az esküvőjén, vagy akár a mindennapokban. Miért kapott ekkora hangsúlyt az öltözködés a regényben?

Az öltözködés Radvánszkytól jött. Olyan szavakat, leírásokat találtam (nevet), amelyeket nem lehetett kihagyni.

Akkor most áruld el, légy szíves, mi az a skófium!

A skófium egy arany- vagy ezüstfonál, melyet végighúztak a kelmén, és azt selyemszállal körbevarrták. Ezek gyönyörű szavak: kamuka, skófium… A sorok között sok minden rejlik. Volt például olyan, aki hozományba lengyel szoknyát kapott, amely egy szűkebb szabású öltözet volt abban a korban. Nyilván a csinosabb és fiatalabb nők viseltek ilyet akkoriban, de van egy utalás, amely szerint a frivolabb nők hordtak lengyel szabású szoknyát. Az egyébként még hagyján, hogy megszabták, hogy ki milyen öltözetet viselhet, aszerint, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik – a kor ebből a szempontból elég szigorú, és fel is hánytorgatják az egyik város polgárasszonyainak, hogy úgy akarnak öltözködni, mint a nemesasszonyok –, de ezek a ruhák amúgy komoly értéket is képviselnek. Azon kívül, hogy praktikusak, kisebb vagyonokat érnek.

Azért is lehettek fontosak, mert ezek mozdítható tárgyak, szemben mondjuk egy várral…

Igen, ami amúgy elég gyakran cserél gazdát. Olyan ékszereket hordtak ebben a korban Magyarországon, amelyek a nagyon gazdag német fejedelmek vagy a gazdag olasz városok ékszergyűjteményével vetekedhetnek. Az Esterházy-gyűjteményben a mai napig olyan ékszerek vannak, hogy szemed-füled kettéáll…

Említetted már te is, hogy az Erdélyi menyegzőnek lesz folytatása, az új könyv főalakja pedig Esterházy Miklós lesz. Mesélnél pár szót a készülő regényről?

Egyelőre a kiindulási helyzetet látom: az biztos, hogy a középpontban Esterházy Miklós fog állni, de engem továbbra is jobban érdekel a három nő, aki körülötte forog (nevet). Azt gondolom, hogy ő egy hihetetlenül nagy formátumú politikus, és méltó párja Bethlennek: elképesztően nagy politikai ellenfelek voltak ők. Esterházy volt lényegében Bethlen katolikus ellenpontja.

zsolna5.jpg

De jól értem akkor, hogy a hangsúly azért továbbra is a női szereplőkön lesz?

Az egy nagyon érdekes helyzet, amellyel a második regény indít. Esterházy nádor ekkorra már mindent elért, amit lehetett, és van egy második felesége, akiről többet tudunk, mint Báthory Annáról, hiszen neki megvan a naplója. Esterházy pedig befogadja élete szerelmét, Báthory Annát az otthonába, aki amúgy a feleségével együtt nevelkedett. Mindezt pedig körbelengi Váradi Katalin jelenléte, aki számomra az egyik legizgalmasabb karakter a történetben.

Ő egy erősen intrikus alkat, igaz?

Intrikus, igen, és egy sokat magára vállaló, okos nő, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy abban a korban neki nőként mit lehet. Megkerüli a rendszert, nem lázad. Nem megbontja, hanem használja a rendszert. Azt gondolom, ez a különbség közte és Báthory Erzsébet között.

Azt már látjuk, hogy lesz folytatása a történelmi vonalnak, és nekem úgy tűnik, hogy a szakácskönyvírást is elég tudatosan viszed tovább. Nincs meg benned az a félelem, hogy ez a két írói én valahol összecsúszhat?

Nagyon szeretném azt mondani, hogy én vagyok a legjobban főző író és a legjobban író szakács, de azt gondolom, hogy erre olyan sokan aspirálnak már, hogy maximum sorszámot húzhatok. Erről lecsúsztam. De női kategóriában lehet, hogy indulhatnék… (nevet) Nyilvánvaló, hogy szeretek enni, szeretek főzni, biztos, hogy ezzel valamit még kezdeni fogok. De nem gondolom, hogy feltétlenül zavarná a kettő egymást. Ezen kívül annyi minden mást is csinálok, lehet, hogy majd még azokról is írok egyszer.

Azon gondolkoztam, miközben beszélgettünk, hogy veled szemben vajon mennyire él az az elvárás, hogy feltétlenül Erdélyről írj? Nem tartasz attól, hogy esetleg megpróbálnak belegyömöszölni egyfajta Erdély-skatulyába, ahonnan majd azután nehéz lesz kitörni?

Az első könyv után már elég alaposan belegyömöszöltek ebbe. Mindenki azt várta, hogy majd megírom annak a folytatását. Nem akartam. Ennek a könyvnek ugyan az a címe, hogy Erdélyi menyegző, de szerintem ez nem feltétlenül egy erdélyi történet, a következő pedig még kevésbé lesz az. Megkérdezték tőlem egy interjúban, hogy én erdélyi író vagyok-e. Mondtam, hogy hát Erdélyben születtem, ott nőttem fel félig, felnőttként is éltem ott, erdélyi vagyok, írni is írok, meg is jelenik – akkor talán igen, de ettől függetlenül nem gondolom, hogy nekem csak erről kellene, vagy erről szabadna írnom. Szeretnék arról írni, ami foglalkoztat. Igen, baj van a skatulyákkal, én sem szeretem őket, de nem feltétlenül van erre hatásom. Néha lázadok ellene, megpróbálok tenni ellene. Azért van bajom a skatulyákkal, mert olyan alkat vagyok, aki mindig mindenhol kívülálló kicsit. Jogászként végeztem, de a jogászoknak már nem vagyok jogász. Most írok, de azt gondolom, hogy az íróknak talán még nem vagyok író. Nem vagyok történész, de azért mégiscsak történelemmel foglalkoztam az elmúlt két-két és fél évben. Renováltam már évszázados épületeket, de ettől még nem leszek műemlékvédelmis. Így tehát valahogy mindig a pálya szélén állok.

Ez azért szabadságot is ad, nem?

Ez nagyon nagy szabadságot ad, és valószínűleg nekem alkatilag ez felel meg, és ezért nem szeretem a skatulyákat sem (nevet). De hogy ki milyen skatulyába pakol bele, arra nem gondolom, hogy nekem túl nagy hatásom lenne.