Lóránd Zsófia: Abahlali baseMjondolo - Foci vb a literán

Ha káromkodok, az a baj, ha nem, az a baj, meg persze, ha én káromkodok, az csak metaforikus lehet - szemben ugye azzal, amikor férfiak teszik, mert az ööö… milyen is? - Lóránd Zsófia a foci-világbajnokságról.

 

Feminista nőként focit nézni, tele van ez ellentmondással. Sokszor azt gondolom, hagyni kéne az egészet, olyan fenyegetően fenyeget mindenfelől a hamis emancipáció: ha káromkodok, az a baj, ha nem, az a baj, meg persze, ha én káromkodok, az csak metaforikus lehet - szemben ugye azzal, amikor férfiak teszik, mert az ööö… milyen is? Túl sok a diskurzus, túl sok a magyarázat, ijesztő az, ahogyan most vannak női műsorvezetők, és az a dolguk, hogy megszakítva a három férfi beszélgetését, beolvassák a többnyire kevésbé intelligens és többnyire valószínűleg férfiak által írott sms-eket. Hiába nem az ő ötletük, ők nyögik be a sok hülyeséget, már megint. Feszengető, kellemetlen érzés ezt nézni, nem akarom. Én is ilyen vagyok? Persze, neeem, még ha nem is tolom úgy a focirap-et, mint Szegő Jani Vadernával, vagy nem tudom az összes jugoszláv meccs eredményét 1991-ig, mint életem napsugaras értelme, azért végigültem nem is egy zivataros októberi szombat délutánt a Hungária körúton, bebuszoztam Stuttgart belvárosába egy BL-meccsért, rázogattam fekete-fehér kistévéket a Balatonnál egy-egy közvetítésért, és eszembe jut az a lány, aki mindig srégen ült mögöttünk az apukájával az MTK-meccseken. Soha nem beszélgettünk, csak én hallgattam őt, ahogyan kommentálja a meccset. Okosakat mondott, átlátta a pályát, minden szaván hallatszott, hogy velem ellentétben neki a lábában is ott van ez a sport. Azt hiszem, amellett, hogy játszott, gyerekeket is edzett valahol. Soha senki nem elegyedett vele szóba, mindenki más csak mondogatta a maga sms-eit, minek is beszélgettek volna ezzel a lánnyal, ha mondhatják a magukét. Én tizenéves voltam, és nagyon csodáltam, szerettem volna egyszer tudni olyanokat mondani, mint ő. Ő nem káromkodott soha, én nem tudok róla leszokni, az elhatározás hiánya biztosan útját állja ennek is. Írhatnék most róla, vagy a német női válogatottról („Die besten Frauen der Welt”), akik megnyernek egy vb-t, és közben dolgoznak nyolcórában, többen nevelnek néhány gyereket, a double burden náluk triple vagy még több, ha szerencséjük van, az adott mennyiségű legszexibb sportolónő közé is beválogathatják őket, az a nagyon sokadik burden lesz, aminek örülniük kell. Írnék szívesen többet erről a lányról, lehetne ő az én meccs emberem, de ez nem ez a meccs, és olyan rég láttam, hogy ha szembejön az utcán, nem ismerem fel. Írhatnék arról, hogy jön az U-20-as női vb, ez sem illik ide, de leírom, hogy itt legyen, fent a literán, ebben a cikksorozatban. Írhatnék valakiről az Abahlali baseMjondolo mozgalomból, de róluk amit tudok, azt Selmeczi Annától tudom, és ő nagyon jót írt róluk és azokról az elnyomó folyamatokról és hatalmi játszmákról, amelyek miatt bizony nem annyira oké ez a vb, mint a boldogan focizó afrikai gyerekeket mutató FIFA spotok sugallják, sőt, még annál is kevésbé.

Az óhatatlan fenntartásokat félretenni nem tudom, de a vb-t nem nézni sem, és ahogyan lassan elmerülök megint a labdát kergető rövidnadrágos férfiak látványában, azt is tudom, hogy van meccs emberem, akinek bizony a legeslegjobban drukkolok. Joachim Löw. A későn jövők sorsa, hogy tegnap már Mélyi Jóska megírta, miért királyság a német válogatott, hogy ez itt szimptómája egy társadalom átalakulásának, jófélének, ami miatt ott élni jó, és ami miatt a fiatal értelmiségiek is képesek voltak, huszoniksz évesen 2006-ban először drukkolni a hazai válogatottnak. És amikor rájöttem én is, szintén huszoniksz évesen, hogy miért jó drukkolni a német válogatottnak. (Miközben írok, a szomszédban lakó két férfi a kertben arról beszélget, az egész utca hallja, hogy a németek nagyon erős csapat, persze nem drukkolnak nekik. Persze.)

Daniellel rendszeresen együtt buszoztunk a városba meccset nézni: ő is gyerekkora óra focirajongó, és hozzám hasonlóan, fociban hontalan volt: az ő válogatottjuk ugyan jól szerepelt a világversenyeken, de a német társadalom akkori viszonyai és saját ehhez való viszonya alapján a rajongó-drukker örömét ő sem élhette át jobban, mint én a magyarokkal, akiknek egyébként sem tudom, drukkolnék-e fociban (a vízipólós és kézis lányoknak bármikor zokogva, a kajakkenusoktól napokig az egekben az adrenalinom, sorolhatnám, csak hogy értsük egymást, és Gera Zoli sikerének is örülök, az U-21-nek is, de). Aztán jött Klinsmann, és Danielnek lett csapata. És lett nekem is, bár az igazi fordulatot Joachim Löw jelentette. Előtte Klinsmannról még szereztünk egy matricát, amit kitettünk az Akademie Solitude falára, nagyon meg voltunk elégedve. Nőként és feminista nőként nem tudom behúzni az antennákat, ha kizárásokról van szó, ugyanakkor focirajongóként az tud a leginkább a lelátón vagy a képernyő előtt tartani engem is, hogy mindig minden lehetséges az utolsó percig (ld. olasz-német elődöntő 2006, nagyon fájt). És az is lehetséges, hogy jön egy noname figura, se focistaként, se edzőként nem tudunk róla semmit, valamiért bejön Klinsmann-nak, aki tovább tetézi egyáltalán nem olyan stabil helyzetét ezzel az alakkal, persze repkednek a homofób viccek róluk. Aztán Klinsmann megy, Löw marad, nekem meg itt a csapatom. Nekem Löw jelenléte a válogatott élén azt is jelzi, hogy újraírhatóak a szabályok, hogy kinél a labda, ki rúghat bele, és hogyan. Egyszerre jött ő és egy „német”, de még inkább: német csapat, ahol már nem csak a lengyel bevándorló-leszármazott Klose és Podolski vannak ott, hanem együtt játszanak Özillel és Boatenggel, valamint a sráccal, aki nagymamáját Ernának hívják (nem fogom tudni ezt már megírni úgy, hogy ne utaljak az előttem szóló Mélyi Jóskára, de ez nem baj), és amely összeállításban még Bastian Schweinsteiger is roppant szeretetreméltó, és a legszebb labdavezető. Alakulhatnak a mezők, juthat szóhoz alárendelt, Afrikában az afrikai utcagyerekek még nem, de a török bevándorlók gyereke Németországban igen, és lehet sikeres edző az is, akinek játékosként nem volt úgy benne a lábában a játék, mint mondjuk másoknak, de ez nem jelenti, hogy nem érthet a focihoz. Lehet, hogy egy szép napon a sportműsort vezető nők sem sms-eket fognak csak beolvasni. Erre szeretnék gondolni, amikor nézem a vb-t, hogy jól is alakulhatnak a dolgok, tenni kell érte, de érdemes is. Hogy az Abahlali baseMjondolo sem hiába tevékenykedik, és Marcsi meg a többiek sem hiába gyűjtenek aláírást a Nyugati aluljáróban a családon belüli erőszak ellen (ott nekem is ott lenne a helyem), még ha most nem is áll olyan jól a széna. Addig pedig, hát, hajrá Joachim Löw, hajrá német válogatott!