Mélyi József: A nagymama - Foci vb a Literán

Thomas Müller egyik nagymamáját Ernának hívják. Ez nem is annyira meglepő, hiszen régebben szinte közmondásszerűen minden német nagymamát Ernának hívtak, úgy tűnik, mára is maradhatott még néhány. Müllerből valószínűleg ugyanannyi van, mint régen, sőt talán még több is, jelenleg úgy becsülik, hétszázezer Müller élhet Németországban, ebből a legjobban Thomas tud most focizni. Csakis Thomas focitudása miatt ismerhette meg az ország a nyolcvanegy éves Erna nénit, akit az újságírók kerestek fel a kis falujában, miután az unoka az Anglia elleni meccset követő interjú végén üdvözletét küldte neki (meg a másik nagymamájának és nagypapájának). Erna nagymama azt nyilatkozta, helyes gyerek ez a Thomas, hogy így gondol rá, otthon ő is mindig nézi a fiú (a „Bua” szót használta a Bursche helyett, mivel bajornak tetszik lenni a néninek) meccseit; ül egyedül a szobájában (a nagypapa rég meghalt), meggyújt egy gyertyát a tévé előtt álló asztalon, úgy izgul. Az angolok elleni meccs előtt is kikészítette a gyertyát, de aztán elfelejtette meggyújtani, csoda hogy így is győztek.

A húszéves Thomas is ebből a kis bajor falucskából származik, ahol kétezer ötszázan laknak, a legtöbben mezőgazdasággal foglalkoznak, Erna néni maga is parasztasszony volt. Thomas futballtudása korán megmutatkozott, a helyi csapatban több mint száz gólt lőtt egy idényben, így figyeltek föl rá Münchenben is; a Bayern szakemberei elmentek Pählbe – mert így hívják a falut –, hogy meggyőzzék a fiút, játsszon náluk. Thomas nehezen állt kötélnek, de aztán ment, először az amatőröknél focizott, aztán tavaly, tizenkilenc évesen felkerült a nagycsapatba, ahol az idén még a Bajnokok Ligájában is jól megállta a helyét. Most a vébén a német válogatottból is kiragyog, már rúgott négy gólt, de így is szerényen nyilatkozik, tényleg igazán szimpatikus egy fiú.

Hogy itt minden milyen normális! Mondhatnám idilli. Helyes futballista fiúcska, aranyszívű nagymama, hagymakupolás templom, CSU-s polgármester. Most jöhetne egy de, de itt még de sincs. Illetve egy dolog azért van: nem volt ez mindig így. Azaz, emberemlékezet óta van fiúcska, nagymama, hagymakupola meg CSU, de, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt ebből nem lett volna hír. A kilencvenes évek közepén azonban a németek kicsit előre gondolkodtak, és két dologra jöttek rá a jövővel kapcsolatban: egyrészt hogy a futballjuk utánpótlás rendszere megfeneklett, másrészt, hogy a társadalom vészesen öregedni kezdett, néhány évtized múlva a nyugdíjasok többen lesznek, mint a (török) munkavállalók, tönkremegy az ország. Erről a két dologról évekig cikkeztek, addig elemezték a tévében, rádióban, sajtóban, amíg már mindenkinek a fülén jött ki (bis zum Geht-nicht-mehr). Közben programokat készítettek, reformokat találtak ki, amelyeket a következő évek során nagyrészt meg is valósítottak, és ennek ma, úgy néz ki, megvan az eredménye: a futballszurkoló is jóllakik, és a nagymama is megmarad.

De maradjunk a futballnál. Ugyanis ahhoz, hogy a mai csapatban döntő szerepet játsszanak a kilencvenes évek végén felfedezett gyerekek, nemcsak a jószemű tehetségkutatók kirajzása és a rendszer olajozása kellett, hanem a társadalom – jövőre függesztett tekintetű – átalakulása/átalakítása is. Abban a Németországban, amelyben a nyolcvanas évek végén még alig jelenhetett meg színes bőrű labdarúgó, amelyben a kilencvenes évek elején-közepén a rasszista megnyilvánulások és merényletek elharapódzásától tartottak, ma már minden további nélkül játszik együtt Boateng és Khedira, Özil és Podolski. A társadalmi keveredéssel párhuzamosan pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikus német monoton futballját, amelyet többen a Kraftwerk zenéjével vetettek össze, felváltotta egy játékosabb, többszínű foci. (Érdekes módon ezt a futballt – hasonlóan a hetvenes évek közepéhez – megint a bajorok szabják, akkor Beckenbauer és Müller, ma Schweinsteiger és Müller; Argentína ellen volt is valami a két fiatal mozgásában, ami a két öreg egykori pályáira emlékeztetett.) Abba, hogy a mai – innen nézve idillinek tűnő – viszonyok kialakulásában mekkora (nyilván óriási) szerepe van a politikának, a nyilvánosság átalakulásának, az oktatásnak és a történelmi események kulturális feldolgozásának, most nem mennék bele.