1974-ben Cruyff volt az isten, Neeskens meg az öccse, de az NSZK nyerte a vébét, és megtanultam, hogy nincs igazság.
Hátulról a negyedik voltam a tornasorban, a húgomat a nővéremnek nézték, későn értem, lassan nőttem, csak a pofám volt nagy, mert fociztam a Fradiban.
Fradista voltam von haus aus, a 9. kerülettől az Üllői út választott csak el, családilag jártunk meccsekre, apám, nagyapám, nagybátyám. Egyszer egy bundázott zakó után tüntetve hömpölyögtünk a csalódottakkal a Nagyvárad tér felé, fakabátok gumibotozták a rendszerellenes, fasiszta csürhe szélét, zúgott a kurvaanyád, lerepült egy tányérsapka, pillanat szüli a hőst, apám kapcsiből rúgta telibe csüddel a valagát, pedig nem az a típus, rohadt komcsik, lilamajmok, összezárt a tömeg, megúsztuk, ferencváros-ferencváros-ferencváros-éjáó…
1978-ban az MTK-ban fociztam, de zöld volt az isten és Nyilasinak hívták, sírtam, amikor két perccel a lefújás előtt neki is menni kellett Törő után az öltözőbe Mar del Platában. Kalap, kabát, csomagoltunk, otthagytuk a fasiszta juntát másra: holland lettem onnantól, narancsból a szívem, megvettem trafikban a gombfoci csapatot, és a döntőig jutottunk. Takarodó után, sátorponyva alatt, sutyiban rádión hallgattuk, ahogy 1-3-ra kiszívunk a hosszabbításában a házigazdáktól.
Megszoktam, hogy nincs igazság: lejöttem a nagypályáról, leszoktam a fradikáról, de a foci mellett kevés dolog rúg labdába nálam, szerelem maradt és ünnep a vébé.
Ezt követően az alacsony zsenikről, a kicsii de játékos labdarúgókról akartam írni - homáge a Puskás Ferenc (170 cm) -, mert lenyűgöz a növekedési hormonzavarból 169 centisre nyújtott Messi, akkor is, ha nem megy neki, Xavi, Iniesta és Krkic (százhetvenesek mind) és persze a felfuvalkodott Maradona, ahogy selyemfényű öltönyében feszít a tréner-kockában a maga 165 centijével. Mindannyian ismerünk frusztrált férfitársakat, akik nem ütik meg a mércét. Tribunok és vezérek személyiségfejlődésében számolnak az elemzők a méretekkel, karrierjük egyik mozgatórúgójaként tartják számon a testi paramétereket, de zöld gyepen, akár az ágyban, mindenki egyenlő, a fociban szabad a pálya, köpcösből lehet nagyság, mokányból óriás.
Vegyük például Wesley Sneijdert (1,7 m).
Ez a nyílt tekintetű fiatalember, akitől láttunk már csodákat az idén a bajnokok ligájában, úgy szántotta a pályát a brazilok ellen, mintha egész pályafutása, eddigi munkássága, a holland össznemzeti futball oeuvre múlna rajta.
Hogy holland vagy brazil a magyar ember egy holland-brazil meccsen, az fogas kérdés: belőlem ez a srác hozta ki megint a narancssárgát.
Virblizett a Robben, rakkolt a Kuyt, még Van Bommel is szárnyakat kapott, de amikor az egyenlítő disznógólt követően a csúsztatott szögletet Julio Cesar (aka, khm, Cézár) mellett a hálóba stukkolta a kis Sneijder, akkor felrobbant a pillanat, cafatokra foszlott a téridő, látszott, hogy maga se tudja, hogyan marad el tőle mindenki, csak rohant lélekszakadva, egyenesen végig, ott ahol a part szakad, nem fért a bőrébe, szíve a mellébe, az adrenalingőzből kibontakozó első kézzel fogható dolog egy tévékamera volt, két kézzel húzta az arcába a lencsét, és üvöltött katarzisban, üvöltött artikulálatlanul, ahogy a torkán kifért, a meccs emberének arca faltól falig kitöltötte a világplazmát.
A Copacabanán hidegen fújnak a szelek.
Szevasz, Brazília, Hollandiát a döntőbe, hajrá Spanyolország, hajrá magyarok!
Korábbi írások:
M. Nagy Miklós: A vak zongorista
Balogh Robert: Kedvenc hangszerem: a vuvuzela!
Pallag Zoltán: Párhuzamos vendég
Mészáros Sándor: Argentin taplók
Vaderna Gábor: Relax and enjoy it!
Farkas Zsolt: Ronaldinho nincs ott a vébén
Egressy Zoltán: Közel az égiekhez
Zeke Gyula: Nagypapa a kispadon
Nagy Gabriella: Bradley papa és a fia
Kukorelly Endre: Emberek, futballoznak
Ágoston Zoltán: Maicon, KNDK, Kassai
Maradona belenyúl a történelembe - Szálinger Balázs írása
Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása
