Balogh Robert: Kedvenc hangszerem: a vuvuzela! - Foci VB a Literán

A Die Zeit című német újság online változatának egy videóján megtekinthető a Berlini Vuvuzela együttes háromperces bemutatója: előbb rövid nyelvmozgató és fúvó tréninget kapunk – amúgy nem olyan könnyen szólaltatható meg a hangszer (az ára 5-7 euró az EU-ban - bár hivatalos honi disztribútor nincsen, de kapható 2000 Ft alatti áron). A vuvuzela hossza kb. 64 centiméter, a tölcsér átmérője 11 cm, s három darabból áll, verekedésre – a futballhuligánok mián – nem alkalmas, mert könnyen széthullik, így csupán az öröm kifejezésének egyedi eszközével van dolgunk.

A berlini koncertpódiumon a német nemzeti színekben pompázó vuvuzelákon Brahms és Ravel művekből adott elő részleteket a trió, kitűnő minőségben, külön figyelmet érdemel a staccatos rész technikai bravúrja. Az előadás a német iróniáról árulkodik, ahogy ez, úgy a német válogatott játéka is meglepett, hogy képes ennyire felhőtlen örömet okozni mindkettő! Nem tudom, manapság ciki-e még a németeknek szurkolni? Anno, kissrác koromban az volt. Nekik drukkoltam, meg az argentinoknak  és a braziloknak – ha már a magyar focistáknak nem volt érdemes. Aztán jópár éve valahogy túl sok lett a foci a tévében. Túl sok a tematikus sportadó, vagy túl sok rossz meccset láttam? Valahogy elvesztette az érdekességét az egész, nem igazán tudtam, melyik csapattal azonosuljak. Mindegy lett, ki játszik, csak szépen tegyék. Nem érdekelt a kontextus – VB, EB vagy harmadosztályú csapatok küzdelme, csak látszódjon valami tűz.

Az idei VB-n azt vettem észre magamon, hogy mintha megint elkezdtem volna szurkolni. Vagy csak meglepett a németek játékossága? Az antipatikus szövetségi kapitány csapata már-már dél-amerikai mód rúgta a bőrt (helyesebben a műanyagot, mert ez már nem bőrlabda). A németek nem ölik a játékot, mint a spanyolok, vagy az olaszok és az ázsiaiak, sőt,  nem viselnek többé Bundesliga frizurát sem. Nem tűnnek érvényesnek a korábbi fociközhelyek, ha ennyire megváltozhat egy nemzeti válogatott karaktere. Az előítélet, az általánosítás, ezek szerint, hülyeség.

Az argentinok játékától még lelkesebb lettem. Kétségek vannak bennem, hogy a németjeim elbírnak-e velük. A lassan 50 éves Diego Armando Maradona nem kimondottan egy „Jó tanuló, jó sporoló”-díjas példakép. Mint szövetségi kapitány ül, vagy áll a kispad mellett, szétdrogozott, macsó fejével mosolyog, vagy szivarozik abban a hiteltelen szürke öltönyében, olyan, mint egy önveszélyes bomba. Vajon mikor fog felrobbanni? Hogy az „Isten keze” jelző után a VB-t követően kap-e egy újat is, az a focistáitól függ. Ők hisznek benne, az látszik. Ő a Macsó a macsók között, a Csibész a csibészek között. Ez az 50 éves apró ember bármit megtudott tenni a pályán, s ha mindent megnyernek, akkor mi jöhet még?

Ha világbajnokok lesznek az argentinok, ha nem, Maradona gondban lesz. Ha nyernek, mi célja marad még a futballpálya körül? Ha veszítenek egy meccset, akkor a fejét veszi a sajtó? Hogy öntörvényű? Hogy primitív? Hiszen hatékonyabban teszi a dolgát, mint ez a szakértők gondolták volna (azt várták bukni fog). Persze a magyar fociszakértők biztos sokkal jobbak, mint a magyar focisták! Hát még a tévékommentátorok. Korábban volt, hogy inkább levettem a hangot meccsnézés közben, semmint a boldogító süketelést hallgassam, de lehet, hogy eltompultam, vagy nem vagyok már annyira hiperérzékeny a gagyira? Egyszer egy szerb adón néztem éjjel - írás után, csak levezetésként - jégtáncot, és ott nem szóltak bele szám közben. Semmi leszúrt tripla rittberger, vagy ilyesmi. Csak akkor szólt a kommentátor, ha muszáj volt (csak azért néztem a közvetítést, mert az első csaj rögtön elesett a jégen, aztán az összes többi szép sorjában, hihetetlen volt: egy sem maradt végig állva). Vajon mi az oka annak, hogy a magyar köztévében egy közepesen művelt ember elménckedő szóvirágait kell hallgatni 90 percen keresztül? Hát még, ha hosszabbítás van! Ilyesmit, hogy „A kivi kivirágzott.” Vagy hogy „Tőle várhatunk még valami váratlant.” A moziban az ilyesmiért leütnék az embert, vagy jobb esetben kivezetnék azt a vágómarhát, aki így végigkommentálja a filmet. Vagy hogy „Kucka… Kucka még… és egy bucka.” A brazil kommentátorok legalább halálra üvöltik magukat, a mieink csak az intellektusukkal dolgoznak (csupa rétor agysebész ül ott). A tévé vezérelte kultúrában a nézőszám a fontos. Mostanában a nézettségi index mégsem túl fontos a köztévé esetében, de hogy szándékosan kapcsoltatják más adóra a nézőket, ezt nem gondoltam volna. „Ez neked is jár! Te vagy a sztár!” – énekli a refrént szegény Bakos Piroska a tucatnyi tévés között, meg ott vannak a Somosok is. Vajon miért énekel az, aki nem tud? Még jó, hogy két macsó reklám közé nem parancsolták oda Veiszer Alindát vuvuzelázni!