Pallag Zoltán: Párhuzamos vendég - Foci VB a Literán

A 28. percben odaszólt hozzám, hogy üljek le, mert Lucio nagyon beindult. Leültem a kanapé másik sarkára. Az ikeás párnákra. Eszembe jutott a budaörsi áruház, a veszekedések, a svéd torta íze. Mégiscsak jó volt. Finoman magamhoz öleltem az egyik párnát. Egy csíkosat. De már idegen volt. - Pallag Zoltán a foci vébéről.

Megnyomtam a csengőt. Pedig ismertem a kódot. Gonosz város. Már nem élek itt. Az ő városuk. Az ő utcájuk. Az ő kódjuk. Vendég vagyok. Ilyeneken kattogtam, amikor eldobtam a csikket, és megnyomtam a csengőt.
- Én vagyok az.
Csend. Vártam még egy pillanatot, mert csak lassan esett le.
- Zoli.
- Ági nincs itthon.
- Néhány könyvemet vinném el. A maradékot.
Családi barát volt egykor. Azt hittem ismerem. Világos bőre alatt a csontok könnyed, geometrikus architektúrája. A fogai is, mintha mindig vigyázzban állnának; tökéletesek. De most, amikor kidugta a fejét az ajtón, és a lemenő nap kettészelte rózsaszín arcát, úgy tűnt, mintha hazudna. Félénk volt, szőke és finom bőrű. De láttam én már lovaglócsizmában is.
- Gyere be! Kezdődik a meccs. Ha érdekel, maradhatsz, amíg Kaká a pályán van. Ne vedd le a cipődet!
Hazaérve visszanéztem a meccset. Ami Kakát illeti: a 29. percben sárgát kapott. A 49. percben üresen várta a labdát, nem kapta meg. Az 52. percben egy kicsit szabálytalankodott. Az 53. percben remek pozícióban üresen hagyták. Az 56. percben hosszú volt neki Luis Fabiano beadása. Csapattársai nem nagyon hozták játékba, a chileiek úgy bántak vele, mint egy hímestojással, aztán a 81. percben mosolygósan kinézett Dunga kapitányra, aki le is hozta. Kaká csak vendég volt a pályán.
Nem vetettem le a cipőmet, és 82 perc múlva kiléptem az ajtón. Aztán megint előjött a kérdés, ami oly régóta nyugtalanít. Vajon mennyi véletlen tesz ki egy sorsot?
Becsukta a bejárati ajtót, és előre ment. Öt lépés a nappali. A második lépésnél jobbra néztem. A hálószobaajtó félig nyitva volt. Valami savanyú, idegen pára lebegett a bevetetlen ágy fölött, a félhomályban. Az ő szaguk. De ez nekem csak egy kibaszott emlékszoba; ez jutott eszembe, meg hogy ez csak egy kurva ágy. Ott láttam magam, ahogy a szőnyegpadlón térdelek, és a combjai közé hajtom a fejem. Reggel van, és besüt a nap. Aztán láttam őt, ahogy a combjai közé fúrja a fejét. Ági meg beletúr abba a szőke hajába. És aprókat liheg.
Ahogy lehuppant az antik kanapéra, rögtön bekapcsolta a tévét, aztán elhajította a távirányítót; be az ikeás párnák mögé. Valaha itt éltem, e tárgyak között.
- Éppen most végezték el a kezdőrúgást.
Nem mozdultam. Álltam a kanapé mellett, néztem a fejét. A szőke haját.
- Nos, - tárta szét karjait – tied a pálya. Szedd össze, amit össze kell; de kérlek, úgy csináld, hogy ez a könyvkérdés, ez véglegesen meg legyen oldva. Köszi.
- Majd igyekszem.
A fal, amellyel szemben ült, maga volt a könyvespolc. Beépített tévével. Előkaptam a létrát az ajtó mögül, a könyvespolcnak támasztottam. Torday Emil könyvét kerestem. 1924-es kiadású afrikai naplóját. Félretoltam a kis zöld műanyag Vespát – olasz emlék –, lekaptam a könyvet, és mellette végre megtaláltam Angela Carter kötetét, a Kínkamrát. Belelapoztam. „Egyre közelebb vonszolta magát hozzám, míg fejének édes bársonyát a kezemben nem éreztem, majd a nyelvét, amely durva volt, akár a dörzspapír. »Lenyalja rólam a bőrt!«” Becsuktam a könyvet.
A 28. percben odaszólt hozzám, hogy üljek le, mert Lucio nagyon beindult. Leültem a kanapé másik sarkára. Az ikeás párnákra. Eszembe jutott a budaörsi áruház, a veszekedések, a svéd torta íze. Mégiscsak jó volt. Finoman magamhoz öleltem az egyik párnát. Egy csíkosat. De már idegen volt.
- Ebből még bármi lehet – mondta.
- Még bármi. Ő hol van? Ha kérdezhetek ilyet.
- Levitte Fülest – itt rövid szünetet tartott. – A szüleihez.
Ez volt a 30. perc, amikor Kaká odalépett Vidalnak és sárgát kapott.
Felnézett rám azokkal a nagy, kék szemeivel. Láttam a tekintetén: gyönyörködött. Hallgattam. Mást nem tehettem. Tudtam, hogy mennek valahova. És tudtam, hogy ez rossz.
Azt mondta, ő Chilének szurkol, már csak Matias Aguayo miatt is.
- Én ma Chilének szurkolok, már csak Matias Aguayo miatt is.
Matias Aguayo chilei, de minimált tol Berlinben. Ő meg szereti a minimal electronicát. Ismeri Berlin legmenőbb szórakozóhelyeit, ezen kívül a jobb mutatóujja utolsó percét simán derékszögbe hajlította annak idején, ha néha-néha megkértem rá. Basszus …
- Te meg Kakáért izgulj, nehogy a végén lerúgja egy chilei.
Egy darabig ültem ott szótlanul, aztán visszamásztam a létrára. Valami rossz testvériség alakult ki közöttünk. Míg én a könyvek között turkáltam, ő a meccset nézte. Végülis ugyanazt a nőt szerettük. Így lettem dafke brazil. Pedig szarok a focira.
- Gól – mondta a 35. percben. Aztán a 38.-ban. Végül a 60.-ban.
Gólszerzők: Juan, Luis Fabiano, Robinho. Végeredmény: 3:0. Chile kiesett. Brazília Hollandiával játszik. Akár a döntő is lehetne.
Közben összegyűjtöttem Tordayt, Cartert, O’Henryt, A tiszteletbeli konzult, két Karen Blixent, a Metropolis „Kortárs amerikai tévésorozatok” számát, Katherine Mansfield elbeszéléseit, Tolsztoj Szevasztopoli elbeszéléseit, Platonovtól a Dzsant, két Sjöwall-Wahlöö regényt, Shirley Jacksontól a Sóbálványt, Gesztelyi Tamás könyvét a pannoniai vésett ékkövekről és Arisztotelész Poétikáját. Ebbe bele is olvastam, úgy a hetvenedik perc környékén, amikor Valdivia nevét emlegette Gundel Takács Gábor. „Ebben különbözik a tragédia is a komédiától: ez hitványabbakat, az meg jobbakat akar utánozni kortársainknál.” Megtaláltam a Grafitneszt. Parti Nagy kettőnknek dedikálta. Otthagytam.
- Helyzet van. Ha érdekel. Bátran lejöhetsz a parnasszusról.
A 73. percben ültem le mellé, amikor Ramires sárgát kapott. Túl hangos volt a tévé.
- Idedobnád a távirányítót? Azt hiszem a párnák mögött lesz.
Hátrafordultam, és két kézzel kutattam a párnák között. Jobb kezemben a távirányítót mutattam fel, a balban egy bugyit. Egy kék tangát. Nem volt ismerős. Haladéktalanul átvette a leleteket. Egy szeretkezés nyoma. Nem szólaltam meg. Vendég vagyok. Mint Kaká. Erre gondoltam.
- Ha tudni akarod, Rómába megyünk holnap. Ezért vitte le a kutyát vidékre.
- Megyek. Adj egy szatyort, kérlek.
Előkotort egyet a mosogató alól.
- Nem várod meg? Bármikor megérkezhet - mondta, miközben a könyveket pakoltam.
Kopogtak. Ági állt ott Fülessel. Szép volt, és idegen. Hogyan írhatnám le őt. Róla tehát ennyit tudok mondani, és még annyit, hogy nézéseijedt volt, és várakozó, mint akit rajtakaptak. Pihegett. A lépcsőzés miatt. Világos volt, hogy csak sétálni voltak. Nem tudtunk egymással mit kezdeni. Csak néztük egymást, mintha az a másik, aki azt hazudta, hogy másnap Rómába utaznak, nem is az ajtót támasztotta volna, hogy mennék már ki. Hogy jönne már be. Reménytelen. Erre gondoltam akkor. Lehajoltam Füleshez, egy titkot súgtam a bal fülébe, és elengedtem. Ági megvárta amig kilépek az ajtón. És ekkor, mint később kiderült, a 81. percben, Kakát lecserélték. Túl sok véletlen, gondoltam. Egy pillanatig még néztem őket, aztán elindultam. Lekocogtam a lépcsőn, egy darabig még a lépcsőházban ténferegtem, postaládák és falragaszok között. Aztán felberregett a súlyos vaskapu zárja, kiléptem az utcára és rágyujtottam. Nem érdekel, hogy csak hazudta Rómát. Leszarom. Már nem élek itt. Az ő városuk. Az ő utcájuk. Az ő hazugságuk.
Vendég voltam itt. Egy vendég.