Reményi József Tamás: Kontra - Foci vb a Literán

Könyves Magazin | 2010. július 01. |

A catenaccio olyan, mint a szonett, elsöprő divatja egyaránt kedvez a kisképességűeknek és a mestereknek. - Reményi József Tamás a dél-afrikai futball világbajnokságról.


Farkas Zsolt kissé hosszan szöktette magát, de pazar gólt lőtt a litera pályáján (Ronaldinho nincs ott a vébén, jún.23.). Noha az ízlés szót csak boldogult Knézy Jenő kapcsán emlegette, tulajdonképp az ipari futball ízléstelenségéről beszélt. Ha akarom, ha nem, az ő meccsét kell folytatnom, hiszen a perfekcionizmus (kontra művészet), a haszonelv (kontra játék), az erő (kontra finesz) és az alattomosság (kontra becsület), amely évtizedekkel ezelőtt is gyakran aratott kétes diadalt, mára a részvétel folyamatos, elfogadott feltétele lett. Okos csapat, tudjuk, kontrára játszik.

Azaz például körkörös védelemre áll be. A catenaccio olyan, mint a szonett, elsöprő divatja egyaránt kedvez a kisképességűeknek és a mestereknek. Kellő akarattal és szerencsével az előbbiek megúszhatják a szégyent, a tetszetős eredmény elfedi a tehetségtelenséget, az utóbbiak pedig használhatják erőkímélő rutinból (lásd a hollandok játékölő időhúzását a szlovákok ellen, akik így sokáig nem fogják megtudni, hogy a futballtörténelem legszürkébb, legócskább olasz válogatottja elleni győzelmük valójában mit ér), vagy alkalmazhatják a zseniális alkalmi ötletek, sziporkák pillanataiban bízva (ezt játsszák az idei vébén a brazilok). A spanyolok mindkét típusú ellenfélbe beleszaladtak: a kisiparosokból álló Svájc ki is fogott rajtuk, a védekezés igazi művészeinek, a portugáloknak pedig nem sok hiányzott ahhoz, hogy kibabráljanak velük (ha a focit nem gólra játszanák, hanem, mondjuk, úgy lehetne gyönyörködni benne, mint a szinkronúszók alakzataiban, csodálatos élménynek mondanám a Ricardo Costa - Bruno Alves – Ricardo Carvalho – Fabio Coentrao hátvédsor működését). Néhány elképesztő mutatvány, előtte hosszú dobpergés, utána tömény unalom.

A tömegtermelés, a globálisan közvetíthető cirkusz kiüresedése a díszletek kínos ízléstelenségén is mérhető. Amíg a lelátókon feltűnt néhány ragyogó szemű nő, az ember érezhette az egyenjogúság újabb előnyeit. De aztán jöttek a kameráknak pózoló csajok, míg végül a nemzeti színekkel kisminkelt próbababák épp úgy a magamutogatás, az esetleges karrier reményében vonulnak a tribünök kifutójára, mint a kereskedelmi tévék hús-vetélkedőiben. Most már Miss Franciaországra és Miss Olaszországra is szavazhatunk – francia és olasz foci híján.

(Közjáték. „Az összes faszomat leszophatod!” – racsította valaki a közelemben Újpesten. Ez nem lett volna feltűnő, a „három hülyétől” már messze járunk, ám a szurkoló egy ifjú leány volt, aki a felszólítást csupán merő fikcióként intézhette a bíróhoz. Szerepet játszott szegény, és a szerephez nem a futball, hanem ez a mondat tartozott hozzá. Szorosan.)

De effajta únt hangkulissza a különböző zajkeltő eszközök dömpingje is. Nem kísérőzene, nem a lázas rajongás kifejezőeszköze, hanem önmagáért való lárma. Mint ahogy a gólöröm rituáléi is lassan a műkorcsolyázók kötelező gyakorlatainak gépiességét idézik. Az extázis paródiái.

Ha a szándékos szabálytalanság fogalmát kicsit is komolyan vennék a bírók (és mi, nézők nem találnánk ki olyan álnok eufemizmusokat, mint „taktikai fault”, „kétségbeesett szerelés” stb.), egyetlen mérkőzést sem lehetne befejezni, már a második félidőre nem maradna játékos a pályán. Mindaz a szépség, ami a fociban mégis lenyűgöz, az uralkodó trend ellenére születik, a népmesei képességek és csodák elpusztíthatatlan sávjában. Ezért nem tudunk és nem is szabad elszakadni tőle. A futószalag meg visz: hónapokon át klubszinten követjük a képernyőn az összevásárolt vendégmunkások tevékenységét végtelen reklámidőben – nézzük a pénzt -, majd a gyötrelmes műszakok után nemzeti identitásukat visszanyert dolgozókat figyeljük, amint még elkínlódnak egy kicsit ebén-vébén-afrikakupán. Persze van szív, és létezik a hazafias felelősségérzet hajtóereje is, de ez a honfitárs drukkereken kívül mást csak akkor érint meg, ha stílussal párosul. Lőni, szerelni, sőt, sarkazni is milliók megtanultak mára az Egyesült Államoktól Japánig, de a militáns verseny nem hagy időt arra, hogy a küzdőknek lélektől lélekig ható stílusa is kialakuljon. Miközben – sanyarú élmény – a stílust el is lehet veszíteni, amint Ausztria vagy Magyarország futballjával történt: nem egyszerűen rossz ez a mi focink, hanem stílus nélküli.

A futballnak a piacképesség csak az egyik összetevője, máskülönben miért menne ki az ember a helyi csapat meccsére a megyei másodosztályban, és ha a szomszéd gyerek csinált egy hátrahúzós cselt, miért töltené el egész hétre jóleső öröm.

Hajrá spanyolok!

Egyébként meg: Gólya, gólya, hosszú lábú gólya, Kű Lajos az év labdarúgója!

 

Korábbi írások:

Pallag Zoltán: Párhuzamos vendég

Jánossy Lajos: Dunga kabátja

Mészáros Sándor: Argentin taplók

Vaderna Gábor: Relax and enjoy it!

 

Szekeres Dóra: Emberem

Farkas Zsolt: Ronaldinho nincs ott a vébén

Egressy Zoltán: Közel az égiekhez

Zeke Gyula: Nagypapa a kispadon

Nagy Gabriella: Bradley papa és a fia

Kukorelly Endre: Emberek, futballoznak

Kőrösi Zoltán: Sírás

Ágoston Zoltán: Maicon, KNDK, Kassai

Maradona belenyúl a történelembe - Szálinger Balázs írása

Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása

Messi - Garaczi László írása

Két igaz ember boldog - Schein Gábor írása

Benni nagy napja - Zelki János írása

 

 

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél