Tegnap vette át Le Clézio Stockholmban a svéd királytól, XVI. Károly Gusztávtól az irodalmi Nobel-díjat a többi Nobel-díjassal együtt (a Nobel-békedíjat szintén tegnap adták át, a többivel ellentétben azt Oslóban). A hagyományokhoz híven beszédét még vasárnap elmondta a Svéd Akadémia előtt. Le Clézio, miközben az irodalmi alkotás paradox szerepét elemezte, beszédében a világirodalmat magasztalta.
"Míért írunk?" - tette fel a kérdést. Válaszában azokat a körülményeket járta körül, amelyek miatt írni kezdett: "Világos számomra, hogy mindennek a kiinduló pontja a háború volt. A háború, nem mint egy nagy felkavaró pillanat, amikor érezzük, hogy történelmi időket élünk meg. (...) Nem, a háború számomra az, amit a civilek, és főleg a kisgyerekek éltek meg. Egy másodpercre sem éreztem történelmi pillanatnak. Éhesek voltunk, féltünk, fáztunk, ez minden."
"Ma, a dekolonizáció másnapján az irodalom az egyik legmegfelelőbb eszköz arra, hogy korunk embere kifejezze identitását, és hogy a maga sokféleségében követelje a beszédhez és a meghallgatáshoz való jogot." Univerzális szinten ugyanis a kultúra mindannyiunk ügye. Kiemelte, hogy a szegényebb országokban magas ára ellenére a könyv (összehasonlítva az internettel, a mozival) a legjobb közvetítő, amely a kultúrához vezet.
A Svéd Akadémián franciául elmondott "A paradoxonok erdejében" című beszédében Le Clézio egyrészt az olvasás felfedezéséhez kapcsolódó, a második világháború utáni személyes emlékeit idézte fel, másrészt az irodalmi alkotás nagy kérdéseit. A címet egy svéd írótól, Stig Dagermantól kölcsönzte, aki egy esszéjében arra a paradoxonra mutat rá, amellyel minden író szembesül: vagyis hogy azoknak szeretnének írni, akik éheznek, de rá kell döbbenniük, hogy már az írók létezését is csak azok veszik észre, akik jóllakottak. A cím két ellentétre is utal. Egyrészt az irodalom mindenkihez akar szólni, miközben csak egy kisebbség számára hozzáférhető. Másrészt az író magányos lény, aki ugyanakkor az egész emberiségért beszél. "Cselekedni, ez az amit az író szeretne mindenek felett. Cselekedni, inkább mint tanúskodni. Írni, elképzelni, álmodni, hogy szavai, írói leleményei és álmai beavatkozzanak a valóságba és megváltoztassák az emberek lelkét és szívét, hogy egy jobb világ szülessen. Ám az író azt is tudja, hogy szavai csak szavak, melyeket elsöpör a társadalom szele, hogy az álmok csak ábrándok." A 68 éves Le Clézio ugyanakkor visszautasítja a pesszimista szemléletet: "Az irodalom egy összetett, nehéz út, mégis sokkal szükségesebbnek tartom ma, mint Byron vagy Victor Hugo idejében." Az aranyozott oszlopok között és kristálycsillárok alatt Le Clézio hosszan idézte fel Panama trópusi erdejét, ahol harminc évvel korábban sok időt töltött, és ahol az egyik legfelkavaróbb irodalmi élményben részesült. Az amerikai indiánok ellenséges erdejében, egy csodálatos mesemondónak, Elvirának köszönhetően értette meg, hogy az irodalom igenis létezhet, a megkopott konvenciók és kompromisszumok dacára, annak ellenére, hogy az írók képtelenek megváltoztatni a világot. Nobel-díját mindenekelőtt ennek az ismeretlen nőnek ajánlotta, majd számos író (kötük az afrikai Chinua Achebe, a mauritiusi Malcom de Chazal, a mexikói Juan Rulfo vagy az angol költő Wilfrid Owen) előtt fejezte ki tiszteletét. A mauritiusi állampolgársággal is rendelkező Le Clézio beszéde összefoglalásában rámutatott, hogy a világnak két égető, egymással szorosan összefüggő problémával kell szembenéznie: ki kell irtani az éhezést és az írástudatlanságot.
Le Clézio teljes beszéde a Nobel-díj honlapján francia mellett angol, svéd és német nyelven is olvasható. Itt pedig meg is lehet nézni.
(A beszédből vett idézetek gyors fordítások, a teljes magyar fordításra még várnunk kell.)
