Robert Louis Stevenson: Kidnapped (Emberrablók), Penguin Books Ltd., 2007, 226 oldal, 795 Ft.
A tizenkilencedik század viktoriánus/poszt-viktoriánus angolszász ponyvazseni triászában (Burroughs, Stevenson, Dickens - bizony, Dickens!) Stevenson az összekötő láncszem: míg (a nagyon kicsit későbbi) Burroughs munkái a realizmustól szinte teljesen elhagyatódnak (ne zavarjon senkit, hogy ő amerikai - Tarzan angol, ez a lényeg), és Dickens történetei meg természetesen, épp ellenkezőleg, a szociális létra fokain csimpaszkodnak, addig Stevenson írásai átmenetet képeznek a kettő között. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit: kalandba itatódik nála a történelem, de épp csak annyira, hogy a szájunk íze meg ne keseredjen.
Egyik remekműve fejlődésregény (Kincses sziget - na jó, inkább pikareszk), míg a másik proto-freudista visszafejlődés-regény (Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete). Az Emberrablók ott lohol a nyomukban, bár ambíciói más irányúak: első látásra eposz szeretne lenni, mégis, fókusza a nagy horderejű történéseknél valami sokkal szolídabbra vetül, egy barátság születésének, a történelem vihara által megtépázott, ám a maga megkapó realizmusában valósnak ható leképezésére.
David Balfour a templom egerénél is kellemetlenebb anyagi kilátásokat mondhat magáénak. Mikor árvaságra jut, egyedül rideg nagybátyjában reménykedhet, akit –bár életében nem találkozott vele–, a vér szavában bízva felkeres. Na most a vér szava, az néha csak egy bazi nagy illúzió, akinek van egy kis élettapasztalata, az tudja: Ebenezer bácsi rövid úton megszabadul a kellemetlen örököstől, aki egyébként joggal tarthatna igényt a birtokára. Pár rosszéletű tengerésszel elraboltatja - David már egy ócska bárka gyomrában tér magához. A hajó az Újvilágba tart.
Több mint szerencse, hogy a tengerészek kénytelenek a fedélzetre venni annak a csónaknak az egyetlen túlélőjét, amelyet egy szerencsétlen manőver folytán sikerül kettészelniük. A jövevény neve Alan Breck Stewart, Skócia hírhedt fenegyereke, az angolok esküdt ellensége, és az öve tele arannyal. A legénység természetesen hamarost az életére tör, de ezt már David sem nézheti tétlenül, és Alan segítségére siet.
Szóval így kezdődik Stevenson méltán halhatatlan könyve, amelyet tucatszor megfilmesítettek, a legnézhetőbb verziót magyar adók is vetítették a nyolcvanas-kilencvenes években rogyásig.
A legnagyszerűbb a regényben, hogy Stevenson nem fekete-fehér figuraleosztásban gondolkodik: Breck Stewart egy meglehetősen nagy seggfej, kimondottan nehéz megkedvelni. A skót felföldet átszelő, legendás (állítólag valós a híres appeni gyilkosság utáni bujdosásának históriája - Breck Stewart tényleg létezett) menekülésük során David kénytelen újdonsült barátja összes, néha elviselhetetlen rigolyáját végigszenvedni (hogy megtudd, a hajóról hogyan szöktek meg, ahhoz el kell olvasnod a regényt!). Csakhogy amikor valóban életveszélyről van szó, a ripacs, beképzelt, forrófejű kardforgatónál nem is kívánhatna az ember jobb társat. Stevenson nem követi el azt a hibát, hogy "humorosra vegye a figurát": kettejük néha a gyűlöletig menő ellentétei egy barátság valósnak ható képét festik elénk: van, hogy elvágnád a másik torkát, de az utolsó pillanatban, akár a közösen megélt szenvedés, akár a kölcsönös, mély tisztelet hatására visszarettensz. És öt perc múlva már meg is felejtkeztél arról, hogy min veszekedtetek.
Hogy a realizmus milyen csodálatos módon áramlik be Stevenson regényeibe: arra a lezárás is példa - a szálak nem varródnak el, a búcsúzás pedig olyan döbbenetesen gyors, szinte tényleg csak egy pillanat műve, hogy hatása erősebb, mint tucatnyi túlírt, érzelgős marhaságé.
