A
Ingeborg Bachmann: A kimért idő
Jelenkor 2007, 2600 Ft
A költészethez fűződő viszonyom annyira szeszélyes és hangulatfüggő, hogy a legjobb barátaim esetében is zavarba jövök, ha egy verseskötetet szeretnék ajánlani nekik. Olyan ez, mint az álmokról beszélni, hogy hát sötét volt, meg kicsit ködös, és fáztam, nagyon fáztam. Főleg akkor kerülök nehéz helyzetbe, ha hozzám különösen közelálló szövegvilágról van szó, mint Ingeborg Bachmann esetében.
Az egyik ismerősöm jegyezte meg egyszer rosszmájúan, hogy ez, a főként benyomásokon és az atmoszféra átélésén alapuló versolvasás egyike „tipikusan női” vonásaimnak. Azóta már kész a válaszom (sajnos csak így, utólag): igaza van, hisz nem elfogadásról, hanem befogadásról beszélek. Amennyiben ez kizárólag feminin tulajdonság, a vádat tudomásul veszem, és ebben az esetben bátran elemezhetjük Bachmannt is női költőként.
A versei csak teljes odaadással működnek, az átlényegülés nem lehetőség, hanem alapfeltevés. Mint a Monty Phyton gegben, csak itt véresen igaz: ha nem hiszel benne, hogy mindennél jobb, összedől a ház. Viszont, ha komolyan gondolod, a legszebbé, a legotthonosabbá, a neked legjobban megfelelővé válik. Döbbenetes vakmerőséggel felépített verstér, magába foglalná az egész világot, de legalábbis a maga által teremtettet, az építőkövek mégis rendre kilátszanak, mert nem takargat, nem kendőz el.
„A mostani özönvíz után
szeretném a galambot
és mást nem is, csak a galambot
látni még, amint megmenekül.”
Az irgalom, és az irgalom utáni sóvárgás, a menekülés, a kivezető út lázas keresése, a könyörgés nem könnyítik meg az olvasó dolgát. Nem lágyítják meg a szöveget, bárkiért, bárkihez esdekel is a szerző, hozzánk beszél. Gyengesége, magára hagyottsága mint a szenvedő gyermekeké, nem hagy nyugodni. Az életműnek ebben a vékonyka kötetben megjelent részét erre fűzhetjük fel, erre az attitűdre: szüntelen megalázza magát, anélkül, hogy megalázkodna. Nem Szent Ágnes szinte nárcisztikus extázisa, hanem Klára kimért, tisztánlátó gondossága itatja át, ahogy másokért koldulni jár:
„A jól fűszerezett városból tűnjön el a hó!
Az utcákat járja át a gyümölcsök illata!
Rakjátok ki a mazsolát,
hozzatok fügét, kapribogyót!
Élesszétek a nyarat fel,(…)
rakjátok fel az arcokra
az arcvonásokat”
Segítséget nyújt viszont ebben az elmélyedésben a szüntelen felbukkanó, esetleg vissza-visszatérő bibliai ihletettségű képekkel, és a mesevilágból merített szimbólumaival, amiket olyan varratmentesen integrál a szövegtestbe, hogy nem megkérdőjelezik, inkább dúsabbá, élvezhetőbbé teszik ezt a hűvös miszticizmust. Nagyon sajnálom viszont, hogy a két fordító, Márton László és Adamik Lajos ilyen durván, már-már érzéketlenül nyúlt ezekhez a szövegekhez. Gyakran előfordul, hogy csak a versben élő hihetetlenül intenzív belső erő lendít tovább, feledteti el a nyilvánvaló, és (gyakorló irodalmárok lévén) megbocsáthatatlan sutaságokat. Magát a kiadványt, mint tárgyat sem fogadom el Bachmann költészetéhez méltónak döcögő tipográfiájával és a közönyös borítóval együtt. Főleg ha úgy tekintünk rá, mint az első kötetre, ami a költőnőtől magyarul megjelent, és ismerve a honi viszonyokat, jó darabig az utolsóra is.
Bár, ez is befogadás kérdése. Lehet, hogy a szerkesztő is úgy gondolta, hogy nem a könyvespolcunkra kell elhelyezni ezeket a verseket, hanem valahova máshova, talán belülre, oda.
