A
Paweł Huelle: Castorp. Európa Kiadó, 2007, Budapest, 216 oldal, 2500 Ft
„Az ötlet – ti. hogy írjuk tovább a Bűn és Bűnhődést − ahhoz hasonló, mint mikor egy sikertelen zeneszerző szerényen megkomponálja az Örömóda 2-t, vagy egy festő laza csuklóval a vászonra dobja az „Avignoni kisasszonyok három év múlva” című remeket. Nem szokott az ilyesmi jól sikerülni” – írtam nem is olyan régen egy igen rossz könyv kapcsán.
Paweł Huelle regénye bizonyos szempontból hasonlít a fent megidézettre: őt Thomas Mann Varázshegyének hőse, Hans Castorp ihlette meg, pontosabban annak a lengyel író szülővárosában, Gdańskban töltött négy szemesztere a helyi műegyetemen. Nagyobb fába vágta tehát a fejszéjét Castorppal, mint a fent említett író a Bűn és bűnhődés vizsgálóbírójával – és láss csodát, neki mégis sikerült, ami Morrisnak nem.
Huelle eleve jó érzékkel választotta meg regénye alapszituációját: az események a Varázshegyre költözés előtt játszódnak – Isten óvjon attól, hogy valaki leüsse a Mann által a háborúban magasan hagyott labdát, és megírja a folytatást –, így Huellének nem kell egy, a davosi tapasztalatoktól megérett, megannyi lelki változáson átesett Castorpot alkotnia. Nem esküdnék meg rá, hogy megszületett már az az író, akinek ez sikerülne.
Az olvasó kezdetben bizonytalan: a narráció Mannt idézi, ám Huelle kevésbé alkalmazza könnyeden a jellemzően kissé didaktikus stílust; no meg a 216 oldalon nem is várható egy a Varázshegyhez mérhető, elemző részletesség. Aztán tíz-tizenöt oldal után – szerencsére – megszűnik az igény az összehasonlításra – és ez Huelle érdeme. A lengyel íróban megvan a készség és a tehetség ahhoz, hogy a pontos és érdekfeszítő lélekábrázolás (csak arra tér ki, amire érdemes) ne álljon a jó történet és a jó dramaturgia útjába; és ahhoz, hogy saját karakteréhez idomítsa a manni stílust, jó jellemeket teremtve és az olvasót meg-megállító, szép mondatokat a papírra vetve.
Huelle hiba nélkül teljesíti a saját maga által teremtett és vállalt feladatot, Hans Castorpnak a Varázshegyen megismert jelleme megalapozását, kialakítását. Erre utal a történet elején, Castorp tengerparti sétáján az emlék-roham, mely mintegy megelőlegezi a Berghof-szanatórium melletti erdő látomását, melyben a főhős gyermekkori imádottjára, Hippére emlékezik. Erre utal Castorp gyógyfürdőkúrája is, ahol két „kád-társa” az ő okulására vitatkozik a világ dolgairól – ők akárha Settembrini és Naphta „előzményei” volnának. S erre utal a szerelmi szál is: nem is tudnánk elképzelni egy másmilyen ifjú-Castorpot – épp így kellett viselkednie és éreznie annak a fiatalembernek, aki néhány év múlva Davosban beleszeret Madame Chauchat-ba. (Jól eltalált az a finom sejtetés a nő felbukkanása utáni első tíz-húsz oldalon, mikor még azt hihetjük: hősünk talán már most végzete asszonyát, Madame Chauchat-t ismerte meg…)
Jól megírt, érdekfeszítő és végig következetes regény a Castorp, korrekt (és a recenzensnek különösen kedves) mondanivalóval, ti. hogy a nemzeti felsőbbrendűség-tudat soha nem vezethet semmi jóra. Az író egy többször feldarabolt, a történelem során néha nem is létező országban, egy hajdan még Danzignak, s nem Gdańsknak nevezett városban született – mi mást is gondolhatna ő?
