D-
R. N. Morris: A balta – Porfirij újra nyomoz, Partvonal Kiadó, 2007, Budapest, 344 oldal, 2990 Ft
Szinkronban a világgal – a Partvonal Kiadó ezzel a jelmondattal felcímkézett könyvei az eredeti kiadással egyszerre jelennek meg magyarul is – hirdeti a borító. Már itt jó okunk van minimum erős gyanút formálni A baltával szemben – a dolog több sebből vérzik.
Mezei olvasóként úgy véljük, normál esetben egy regényt akkor fordítanak le más nyelvekre, ha arról már bebizonyosodott, hogy majdan sikeres lehet, netán azért, mert – ad absurdum − jó. Félelmünk (rosszkönyv-fóbiánk) pedig csak fokozódik, mikor e sorozat új, fent nevezett darabjának alcímét (Porfirij újra nyomoz), majd pedig előszavát olvassuk. („Az itt leírt események Raszkolnyikov, az egyetemi hallgató híres bűnesete után másfél évvel játszódnak. Azon ügy felderítésében, mint tudjuk [kiemelés K.B.], döntő szerepe volt Porfirij Petrovics vizsgálóbírónak.”) Felborzolt idegeinket még tépázza kicsit a hátsó borítón olvasható ismertető, melyből megtudjuk, hogy a vizsgálóbíró Raszkolnyikov esetéből bizony már megtanulta, hogy „az igazság a lélek mélyebb bugyraiban rejtőzik, mint azt a valóság darabkái az első pillanatban sugallják”. Gyönyörű.
Ebből tán már kitűnhet: Morris szerencsétlenkedése – t.i., hogy írjuk tovább a Bűn és Bűnhődést − ahhoz hasonló, mint mikor egy sikertelen zeneszerző szerényen megkomponálja az Örömóda 2-t, vagy egy festő laza csuklóval a vászonra dobja az „Avignoni kisasszonyok három év múlva” című remeket. Nem szokott az ilyesmi jól sikerülni.
S hogy az izgalmak elé vágjunk: most sem sikerült jól. Sőt: rosszul sikerült.
A krimi (igen, a megjelölés krimi) olvasásakor az olvasó előtt legelőszőr is Morris regényírási technikája körvonalazódik. „Dosztojevszkij erőssége a lélektani elemzés volt? Akkor majd én is baromi elemző leszek!” Az eredmény: a legkevésbé sem életszerű, mesterkélt és patetikus mondatok tömkelege, száraz és inkább stílustalan, mintsem dosztojevszkiji narráció.
Emiatt aztán az olvasó hajlamos azt gondolni – ami pedig már tényleg övön aluli, az eddigieknél is inkább −, hogy A balta csak azért hosszú, mert a Bűn és bűnhődés is hosszú volt. De a hosszúnál találóbb jelző az unalmas – pedig ha valami egyszerűen nem szabadna, hogy unalmas legyen, az éppen a krimi.
Az első ötven oldal minden eseménye, hogy (kétszer is) megtalálják a két holttestet; a második ötvené pedig annyi, hogy kiderül az a mindenki számára tökéletesen evidens tény is, hogy nem öngyilkosságról van szó. Szívesen fogadnék a potenciális olvasókkal, hogy továbbjutnak-e valaha ezen a ponton, vagy netán hagyják az egészet a fenébe. Előbbi esetben a maradék kétszázvalahány oldal alatt elvergődünk a nem túl meglepő megoldásig is, néhány felsorolásra sem érdemes klisé és – egész egyszerűen – marhaság papírra vetése után. Fellélegezhetünk.
A könyv elején található köszönetnyilvánítás a következő mondattal zárul: „F. M. Dosztojevszkijtől pedig csak bocsánatot tudok kérni.” A regényt elolvasván, Dosztojevszkij helyében egy szimpla bocsánatkéréssel nem elégednék meg.
Kovács Bálint
