Ma délután halt meg a nagyanyám, fél három után pár perccel.
Ebéd után érkeztem hozzá a rekkenő kánikulában, diktafonnal, mert életinterjút készítettem vele, családregény céljából. Évtizedek óta írónak készülök, de valahogy sose éreztem még a tét mámorát, így aztán egy sort se vetettem papírra.
A második világháborúnál tartottunk, éppen ott, mikor nagyapám Passauban egy tábornoknál vendégeskedve ellopta az asztalról a bajor sertéscsülköt: észrevétlenül belecsúsztatta a nagyi muffjába.
Szigorú voltam nagyanyámmal, előre leszögeztem, semmiféle morális probléma nem érdekel, csak a sztorit lökje, a véleményét tartsa meg magának. Ítéljen az utókor, ő ne befolyásoljon se engem, se magát, se mást.
Teáztunk, nagyanyám a gyöngyházberakásos bicskájával almát pucolt, mikor a nyitott ablakon berepült egy doboz Dreher sör.
A mi utcánk szűk, egyirányú. Ezért is hívják Kígyó utcának. A felettünk lévő lakásban, a harmadikon szobafestők dolgoztak. A velünk szemben álló ház második emeletén szintén munkások működtek: kőművesek. Ahogy az egymással szemben elhelyezkedő erkélyeken cigarettázó mesterek szóba elegyedtek, kiderült, a felettünk lévő lakásban festő Lúd Ferenc általános iskolai osztálytársa volt a velünk szembeni házban malterozó Haltr Zoltánnak.
Ferenc és Zoltán megörültek egymásnak, tizenéve nem találkoztak, s az öröm hevében Zoltán megkérdezte Ferencet, nem inna-e egy doboz jéghideg Dreher sört. Ferenc igenlő válasza után Zoltán meglendítette a sört, s a doboz megkezdte repülését. Ám a dobás elhibázottnak bizonyult, a sör íve egyre süllyedt, míg végül a Dreher berepült a mi második emeleti ablakunkon, egyenest nagyanyám tarkóját találta el, aki háttal ült az ablaknak egy biedermeier karosszékben. Nagyi feje a tarkóütéstől hirtelen előrebillent, elejtette az almát, a bicska mélyen a bal szemébe fúródott, vére a csipke asztalterítőre spriccelt. Nem szenvedett, rögtön meghalt.
Ez az a híres bicska, amitől nagyapám, míg élt, sose vált meg, elkísérte őt végig a világháborúban is: nyúzott vele nyulat, ölt partizánt, kaparta hegyével a csizmájáról a lószart, egyszer még valami postást is megfenyegetett vele, aki az ijedtségtől hátrahagyta biciklijét – ezzel a kerékpárral tért haza nagyapi Ukrajnából a Kígyó utcába.
Most éppen ennek a bringának a vázán átvetve toljuk nagyit fekete zsákba csomagolva egy kültelki építkezés felé. Sötét van, a kutyák ugatnak a kerítések mögött. Boldog vagyok.
A baleset után pár perccel megjelent Haltr Zoltán, a sörét kereste. Megmutattam neki a nagyit. Ekkor zokogva könyörgött, hogy ne tegyek feljelentést, négy családja van, hitelre vette a Suzukiját, a házát, a hétvégi telkét. Nélküle a család éhenhalna. Ha van bennem csak egy szikrányi emberség, mondta, akkor segítek neki eltüntetni a hullát, és senkinek egy szót sem szólok. Ő majd kerít minden nyugdíjnapon egy öregasszonyt, hogy az felvegye a nagyi járandóságát. Azt is diktafonoztathatom kedvemre. Mindenki jól jár, senki becsülete sem sérül, hiszen a véletlen a hibás, senki más.
Bizsergető érzés volt, hogy egy ember sorsa teljes mértékben tőlem függ. A markomban volt. Így érezheti magát az író, miután megteremti hősét. Erre a pillanatra vártam évek óta. Felpattintottam a potya Drehert, és gondolkodó pofát vágtam, mintha morálisan mérlegelnék.
Ebéd után érkeztem hozzá a rekkenő kánikulában, diktafonnal, mert életinterjút készítettem vele, családregény céljából. Évtizedek óta írónak készülök, de valahogy sose éreztem még a tét mámorát, így aztán egy sort se vetettem papírra.
A második világháborúnál tartottunk, éppen ott, mikor nagyapám Passauban egy tábornoknál vendégeskedve ellopta az asztalról a bajor sertéscsülköt: észrevétlenül belecsúsztatta a nagyi muffjába.
Szigorú voltam nagyanyámmal, előre leszögeztem, semmiféle morális probléma nem érdekel, csak a sztorit lökje, a véleményét tartsa meg magának. Ítéljen az utókor, ő ne befolyásoljon se engem, se magát, se mást.
Teáztunk, nagyanyám a gyöngyházberakásos bicskájával almát pucolt, mikor a nyitott ablakon berepült egy doboz Dreher sör.
A mi utcánk szűk, egyirányú. Ezért is hívják Kígyó utcának. A felettünk lévő lakásban, a harmadikon szobafestők dolgoztak. A velünk szemben álló ház második emeletén szintén munkások működtek: kőművesek. Ahogy az egymással szemben elhelyezkedő erkélyeken cigarettázó mesterek szóba elegyedtek, kiderült, a felettünk lévő lakásban festő Lúd Ferenc általános iskolai osztálytársa volt a velünk szembeni házban malterozó Haltr Zoltánnak.
Ferenc és Zoltán megörültek egymásnak, tizenéve nem találkoztak, s az öröm hevében Zoltán megkérdezte Ferencet, nem inna-e egy doboz jéghideg Dreher sört. Ferenc igenlő válasza után Zoltán meglendítette a sört, s a doboz megkezdte repülését. Ám a dobás elhibázottnak bizonyult, a sör íve egyre süllyedt, míg végül a Dreher berepült a mi második emeleti ablakunkon, egyenest nagyanyám tarkóját találta el, aki háttal ült az ablaknak egy biedermeier karosszékben. Nagyi feje a tarkóütéstől hirtelen előrebillent, elejtette az almát, a bicska mélyen a bal szemébe fúródott, vére a csipke asztalterítőre spriccelt. Nem szenvedett, rögtön meghalt.
Ez az a híres bicska, amitől nagyapám, míg élt, sose vált meg, elkísérte őt végig a világháborúban is: nyúzott vele nyulat, ölt partizánt, kaparta hegyével a csizmájáról a lószart, egyszer még valami postást is megfenyegetett vele, aki az ijedtségtől hátrahagyta biciklijét – ezzel a kerékpárral tért haza nagyapi Ukrajnából a Kígyó utcába.
Most éppen ennek a bringának a vázán átvetve toljuk nagyit fekete zsákba csomagolva egy kültelki építkezés felé. Sötét van, a kutyák ugatnak a kerítések mögött. Boldog vagyok.
A baleset után pár perccel megjelent Haltr Zoltán, a sörét kereste. Megmutattam neki a nagyit. Ekkor zokogva könyörgött, hogy ne tegyek feljelentést, négy családja van, hitelre vette a Suzukiját, a házát, a hétvégi telkét. Nélküle a család éhenhalna. Ha van bennem csak egy szikrányi emberség, mondta, akkor segítek neki eltüntetni a hullát, és senkinek egy szót sem szólok. Ő majd kerít minden nyugdíjnapon egy öregasszonyt, hogy az felvegye a nagyi járandóságát. Azt is diktafonoztathatom kedvemre. Mindenki jól jár, senki becsülete sem sérül, hiszen a véletlen a hibás, senki más.
Bizsergető érzés volt, hogy egy ember sorsa teljes mértékben tőlem függ. A markomban volt. Így érezheti magát az író, miután megteremti hősét. Erre a pillanatra vártam évek óta. Felpattintottam a potya Drehert, és gondolkodó pofát vágtam, mintha morálisan mérlegelnék.
