Tavasszal történt, hogy a jósnő a vurstliban, miután belepillantott a gömbjébe, azt mondta, következő életemben szilvafa leszek. Gyönyörű cigányasszony volt, kérges arcú, kicsit büdös, tarka sálat viselt a fején.
  Azonnal beiratkoztam a kültelki faiskolába, hogy felkészüljek jövendő életemre.
  Első lecke: susogás.
  Azután jött a nyár, és elkezdtem férfimódra izzadni, reggelente lucskos háttal ébredtem, és semmire sem emlékeztem az álmaimból. Pedig azelőtt pompás éji filmek peregtek lelkemben: papagáj voltam egy római patrícius házának ablakában, majom voltam indiai ketrecben, tej voltam, Mata Hari fürdött bennem. Igaz, álmaim végkifejletében általában megettek vagy megittak, de ez engem, hogy őszinte legyek, csöppet sem érdekelt.
  Már ősz volt, szép, esős és medvebarna ősz, mikor levelet kaptam, fáradjak be a gyámügyre.
  A faiskolába siettem, ahol igazoltam aznapi hiányzásomat a levéllel. Elbúcsúztam osztálytársaimtól, mert tudtam, a hivatalban minden megtörténhet.
  Omnibusszal vergődtem be a városba.
  Mi a boldogság?, kérdezte a gyámügy pszichiátere a kietlen irodában, melyet néhány száradt fikusszal próbáltak barátságosabbá varázsolni.
  A pszichiáter nőnemű volt, bár jelentős bajusz húzódott orra alatt. Szép mellei lehettek, vagy kitömött melltartót viselt.
  Negyvenhárom éves voltam, azért hívtak ide, hogy végre eldöntsem, a válás után anyámhoz vagy apámhoz akarok költözni. Négyéves koromban történt a válás.
  A boldogság? – kérdeztem vissza.
  A boldogság – mondtam aztán – talán az, ha hagynak hosszan olvasgatni a jól fűtött vécén, miközben a gőzölgő rakás felett gubbasztok. Tudja, doktornő, pompás dolog, mikor azt érezhetem, hogy puhul a lelkem, mint a latrina falára akasztott fácán húsa.
  Maga beteg – mondta a pszichiáter.
  Nem gyógyulni jöttem – vágtam rá flegmán. – Engem, kérem, ide hívattak, sőt, rendeltek, hivatalos ügyben.
  Se az apjához, se az anyjához nem mehet – így a bajszos doktornő ellentmondást nem tűrő hangon. – Rossz hatással lenne rájuk.
  Rendben – bólogattam, mert eszem ágában se volt valamelyik szülőmhöz költözni.
  Itt kell maradnia – jelentette ki.
  Erről szó sem lehet – mondtam. – Engem várnak a faiskolában.
  El kell záratnom – kiabálta –, különben meglátogatja a szüleit, és kedvezőtlen hatást gyakorol rájuk.
  Na jó – válaszoltam –, talán meg akarok gyógyulni.
  A doktornő lehiggadt. Azt mondta, beszélgessünk.
  Beszélgettünk is, sokat, hosszan, s közben beköszöntött a tél, az ablakban láttam a szitáló pelyheket, az elsuhanó Mikulást a szánjával, a házról házra lopózó Jézuskát az ajándékokkal.
  Elmeséltem neki egy álmomat, amiben lóverseny-tudósító vagyok, és beleszeretek egy “007” nevű lóba, s hogy teljesen az övé lehessek, zabbá változom. Figyelemreméltónak találta a történetet, és megígérte, felhasználja következő könyvéhez.
  Később azt mondta, neki indulnia kell, randevúja van a jégpályán.
  Hát akkor induljunk – válaszoltam –, engem is várnak már a többi csemeték.
  De az egész csak csel volt: a szekrényből elővette korcsolyáját, és a pengéjét a fejembe állította.
  Attól tartok, utána meg is evett, bár, hogy őszinte legyek, nem emlékszem.
  Azóta csak susogok itten a tanyán, hajladozom, rázom magam, bólogatok.
  Hogy mi a boldogság?
  Ugyan már, ez nem kérdés.