Borítómustra

Úgy döntöttünk, kitágítjuk kicsit a Borítómustra határait, és nem csak azon könyvek borítóiról írunk, amelyekről később kritika is megjelenik a blogon. Ehelyett inkább megkeressük az igazán szép és az igazán ocsmány könyvborítókat – és ha kell, előbbiért szétnézünk az ország határain túl is. Három plusz kettő borzalmas és egy szép magyar borító és egy emlékezetes kanadai – a kis borítók pedig kattintásra nagyok lesznek.

Az Animus kiadó ifjúsági és gyerekkönyvei (Több adatért és borítóért kattints ide)

Kezdetnek álljon itt egy kisebb maréknyi az elrettentő példákat gyűjtő éjfekete, rohadásszagú ládika legmélyéről, a patkánytetemek mellől: egy egyébként igen jó kiadó gyerekkönyv-borítói. A Diamond lányok, Rosszcsont Peti és társaik tipikus példái annak, amikor a felnőttek összekeverik a „gyerek” szót a „hülye kis kretén” szófordulattal. Azoknak meg ugye nincsen ízlésük, szépérzékük és pláne igényeik – vagy ha utóbbi van is nekik, akkor a rusnya színeken kívül nyilván nem is kívánnak mást, mint ízléstelen színösszeállításokat és direkt csúnya rajzokat (ez visszavezethető a fent említett nyelvtani kavarodás etimológiájára: gyerekrajzokhoz kell hasonlítani, a gyerek meg ugye kis termetű kretén, ergo kretén rajzok kellenek − és bingó). De persze néha ez is túlzás, elég csak felokádni a borítóra egy gyémántra hajazó kék izét (mert azt azért biztos, hogy a gyerek is tudja, hogy gyémánt egyenlő diamond), és el is van intézve. Gondolná valaki ezek után, hogy például Jacqueline Wilson komoly problémákról ír gyerekeknek (erőszak a családban és társai), egy-egy ilyen borító mögött? (E)

Janet Evanovich: Stephanie Plum, a szingli fejvadász 2 Ulpius-ház, 2007, 2999 Ft

Mielőtt a borítóról szólnék, hadd jegyezzem meg én is, hogy az Ulpius-ház már a címadáskor elkezdte a korábban félig már kiadott sorozat külcsínének földbe alázására irányuló gondos hadműveletet: az eredeti, címében mindig a sorozat adott darabjának sorszámára – elég szellemesen – reflektáló elnevezéseket fordította a mérhetetlenül idióta és mégoly hatásvadász A szingli fejvadászra (bár valljuk be, sokkal jobb, mint mondjuk az Izomagyú Cicababa vagy a Trendi, dögös Cuncimókus). Aztán jött hozzá a részenként változó, de egységesen kretén felirat (most: „Szexibb, mint Miss Marple és gyorsabb, mint Columbo” – vajon jobban mutat atlétában, mint Bruce Willis? Vajon jobban állna neki a szakáll, mint Chuck Norrisnak? Talán a következő kötetek felirataiból kiderül) – valamint a kis képre kattintva nagyban is megtekinthető borító. Kár részletezni, az egész úgy csúnya, ahogy van, és olyan ízléstelen, amennyire csak lehet. Ez legyen az olvasó (és a metró plakátjai között közlekedő) baja – az azonban gondolom a kiadónak sem mindegy, hogy vajon hányan veszik meg a könyvet. Ugyanis nem csak az ostobán egységes címfordítás nehezíti annak észlelését, hogy ez egy második kötet, de az ezt jelölni hivatott, tökéletesen elrejtett – egy újságcikk iniciáléjának álcázott – kis kettes szám is. De megint csak: sokkal jobb, mint ha Miss Plum fenekére tetoválták volna, és csak a hátsó borítón látszana, nem igaz? (Hab a tortán, hogy mivel a borítók enyhén szólva is feledhetőek, viszont egy sémára készülnek – lásd első kötet −, aki nem vette meg az első részt, valószínűleg azt hiszi, újrakiadással vagy egyszerűen egy egyéves könyvvel van dolga.) (E)

Spiró György: Álmodtam neked Scolar Kiadó, 2007, 2950 Ft

A borítómustra – sajnos – nem arányos a valósággal: fele-fele arányban van benne szép és ronda borító, annak ellenére, hogy borítókat nézegetve lépten-nyomon utóbbiba botlunk, s ha nem, a maradék nagyjából 90%-a akkor is az „elmegy”-kategóriát erősíti. De nem volna túl értelmes és izgalmas, ha három Borítómustránként mutatnánk meg egy darab szép borítót. Ezért lehet itt Spiró újra kiadott (és kívül-belül feltuningolt) novelláskötetének borítója. Bár a Scolar eredeti próbálkozása még egy jó festmény elhibázott felhasználásában merült ki, húsz évvel később javították az akkori hibát. A fehér alapszín, az egyszerű, de szép és nagyon jól komponált téli tájfotó és a visszafogottan elegáns betűtípus mind tökéletes választásnak tűnnek. Ezúttal pedig pozitív értelemben hab a tortán, hogy a sorok finom egymásra csúsztatása és az ez által keltett hatás – mintha a betűk a lassú vízzel sodródnának – milyen jól rímelnek a fotóra. (A)

Kyle MacDonald: One Red Paperclip (Or How an Ordinary Man Achieved His Dream with the Help of a Simple Office Supply) Three Rivers Press, 2007, Anglia, 13,95 $

Az itthon nem kapható sikerkönyv borítója nem klasszikus értelemben a szép, inkább a rendhagyó borítók közé tartozik. Rendhagyó – a szó legjobb értelmében: úgy ingerli ugyanis folyamatosan a potenciális vásárlót – aki, ha egyszer meglátta a borítót, száz százalék, hogy nem nyugszik, amíg meg nem tudja, mit is takar a majdnem üres első lap –, hogy közben abszolút esztétikus tud maradni. Kicsi és mégis hangsúlyos rajz, visszafogott, harmonikus színek – és tökéletes hatás. A cím hiánya miatt itt nemhogy nem hat erőletettként a „képrejtvény”, de kifejezetten ötletes megoldásnak tűnik (pedig gondoljuk el, mi lenne, ha más könyv címe is a borítóra lenne rajzolva – például egy kettéosztott borító egyik felén két fegyveres férfi, a másikon meg két kezet rázó, fölötte meg Tolsztoj és kettőspont; azt hiszem, én inkább valamely napilap legfrissebb számába csomagolnám azt a példányt). Nem elhanyagolható az sem, hogy Magyarországon még vagy egy évtizedig borítékolhatóan nem lesz ilyen „bátor” egy kiadó sem, hogy neadjisten ne írja rá öles betűkkel a címet és az írót a fedőlapra (lásd még Sárbogárdi Jolán könyvének új és régi kiadását – a régin vélhetően Parti Nagy szándéka szerint csak Jolán neve szerepel a fedlapon, az újon meg…) – holott ehhez nem bátorság kéne, hanem csak marketingszakember a kiadókhoz. (A Paperclip borítója nem minden kiadásban(?) ilyen „étvágygerjesztő” – itt például csak mindazt teszik tönkre, ami a fehér borítót jóvá tette.)

(A könyv egyébként egy kanadai blogger sikeres kísérletét meséli el: a „mindig egy kicsit nagyobbért” elve alapján egy év alatt lebonyolított üzletei során eljut egy piros gemkapocstól egy új ház megszerzéséig. A sztori meg van persze spékelve olyasmikkel is, mint hogy a lakásavatón MacDonald megkérte barátnője kezét – a gyűrű pedig az azóta visszakapott, eredeti, piros gemkapocsból készült. Ha valaki netán olvasta, beszámolhatna róla.) (A)

Kedves Olvasók, nektek milyen borító tetszik, melyiket utáljátok? Vagy nektek tetszik az Animus, Spiróét viszont rondának tartjátok? Írjátok meg nekünk! (konyvesblog(kukac)gmail(pont)com)