B+
Isamu Fukui: Truancy /Ebben a városban ölnöd kell!/Ulpius-Ház Kiadó, Budapest, 2008
2.999 Ft
Van egy Város, ahol ölni kell. Vannak gyermekek, akiknek ölniük kell. És vannak tanárok, akiket ölni kell. Ez, mint regényötlet önmagában elég kevés ahhoz, hogy egy 17 éves japán származású amerikai diák, Isamu Fukui egy hónap alatt megírt könyvét a megjelenése évében lefordítsák egy csomó nyelvre és világsikert érjen el. Kíváncsian vettem hát kézbe a könyvet, vajon mi lehet az a többlet, amitől kontinensektől függetlenül ekkora hátast dobott az olvasótábor. A lényeg persze itt is a miérteken és a mikénteken múlik.
A regény alapmotívuma, hogy van egy város (fantáziadúsan Város névvel), ahol a város vezetője (leleményesen a Polgármester) irányítja a közigazgatási hivatalt (egy meglepő fordulattal várostestület). Ami különleges, az a regény 11. oldalán már megtudható: tudniillik, a város vezetése a végrehajtó hatalmi ágat képviselő humán tanácsosok, iskolafelügyelők illetve törvénybehajtók segítségével a rendkívül diktatórikus iskolarendszert használja fel arra, hogy a diákok feltétlen engedelmességre szoktatásával egy birka lakosságot neveljen ki magának, amit könnyebb irányítani, mint a Space Invaders lézerágyúját.
Természetesen ez nem megy olyan gördülékenyen, mivel az iskolából elbocsátott, vagy egyéb módon renitens gyermekeknek tele lesz a pelusuk a romlott rendszerrel, bandába verődnek, vezetőt választanak a hidegvérű, de nem érzéketlen eszmeharcos Zyid személyében, majd alaposan visszaadják a körmöst a tisztelt pedagóguskarnak. Itt beindul az erőszak oly jól ismert öngerjesztő folyamata, és a rajtaütéses merényletekből nyílt utcai harc, terrorakciós robbantások, majd a végén totális háború és vérfürdő válik. Mindezt árnyalják a lassan kirajzolódó rokoni szálak adta rejtett összefüggések; az amerikai regények szinte mindegyében fő motívumként megjelenő bosszúvágy által az iskolakerülők (angolul truant-ok, innen a regény címe is) bandájába beépülő főhős, aki aztán téglából szegletkővé avanzsál; valamint a töménytelen manga-szerű harci és eseményleírás, romlatlan gyermekszerelemmel és kerámiakardokkal.
A regény a klasszikus csihi-puhi történetnél azonban mélyebbre markol, és a poétikusan zsenge korú író viszonylag jól ragadja meg a fő témát: azaz a diákoknak az egymással, valamint az iskolarendszerrel kapcsolatos viszonyában található problémákat, valamint a diákok társadalmi helyzetének kérdéseit.
Kezdjük az elsővel: Isamu Fukui a Könyvhétre személyesen is eljött, aminek apropóján a Könyvesblog, valamint a királyi tévé Este című műsora is interjút készített vele. A beszélgetések során nem tagadta, hogy saját és mások frusztráló iskolai élményeiből merített ihletet a könyvhöz, de mint mondta, nem az erőszak a megoldás, hanem a diákságnak a saját képzése kialakításába való beleszólásának elismerése, és az ezzel járó nagyobb felelősség érzete lenne. A legtisztább szívvel kívánom, hogy bárcsak többen osztanák a nézeteit.
Ami a második gondolatkört illeti: A „gyermekek társadalma” Ballantyne 1857-es Korallszigete óra van jelen az irodalomban; azóta Stevenson 1883-as Kincses Szigetében, Jules Verne egyes regényeiben mind fellelhetőek. A kalandos ifjúsági-, illetve fejlődésregények után azonban az egyre inkább elterjedő disztópia-hullám (gondoljunk csak Aldous Huxley 1932-es Szép új világára, vagy Orwell 1948-ban megírt világhírű 1984-ére) hatására 1954-ben William Golding megírja a Legyek Ura című könyvet, amellyel új fordulatot vesz a téma: a kérdés itt már az, hogy miképpen alakul ki egy társadalmi rendszer, mik a mozgatórugói egy kontrollálatlan erőszak és diktatórikus rendszer kialakulásának. Míg ez a könyv azonban egy, a külvilágtól elzárt világot (hajótörés után sok gyerek egy lakatlan szigeten) tekint kiindulási alapnak, addig Anthony Burgess 1962-ben megjelent A Clockwork Orange (Gépnarancs) c. könyvében a XXI. századi Anglia technikailag magas fokú, de teljes rend-, és jogbizonytalanságban szenvedő társadalmába helyezi az Alex nevű 15 éves srác vezette gyermekbanda garázdálkodásainak, valamint az agymosással "a társadalomba visszavezetett" Alex megpróbáltatásainak történetét.
A spontán kialakuló vagy belső késztetésből fakadó erőszak uralta társadalmi viselkedésről szóló könyvek után végül egy szintén japán származású író, Takami Kósun tollából megszületik az 1999-es Battle Royale, ahol egy, a kormány által végrehajtandó kísérleti Program keretében zárnak össze egymással 42 fiatalt - egymás legyilkolása céljából. Isamu Fukui regénye azonban ezzel szemben egy közösség és az abból kiszakadt közösség egymással szembeni harcát mutatja be, hiszen amikor gyerekek egy külső fenyegetés, az iskola ellen lépnek fel, valójában az őket elnyomni szándékozó társadalmi rendszerrel szállnak szembe.
Röviden összefoglalva elmondható, hogy manga-regénynek egész jó, dark meg szórakoztató meg sokat kardoznak meg kung-fuznak meg minden. A szövege azonban nem kötött le, nagyrészt sablonos mondatok, unalmas leírások voltak benne; helyenként megdöbbentő ökörségekkel. Például hangosan felsírtam, amikor a következő sorokkal büntetett: „/a főhős/ új pólóját rászorítva lecsavarta a kupakot, vett egy nagy levegőt, és hosszan belekortyolt a sörbe. A következő pillanatban már prüszkölve köhögött: nem szokott hozzá az alkoholhoz, égett tőle a torka (sic!), ráadásul magát a sört is keserűnek érezte.” Értem én, hogy japán származás, meg 17 év, meg tilos alkoholfogyasztás, de könyörgöm… Vagy egy drámai fordulat: „/ismét a főhős, másnaposan/ azt érezte, hogy egy műanyag poharat nyomnak az ajkához, és furcsamód félig-meddig limonádé-ízt várt, de aztán az ital narancslének bizonyult.” Még mindig nem állt helyre az adrenalinszintem…
Természetesen a fentiek betudhatók a szerző fiatalságának, és persze, jó lenne ismerni az eredeti angol verziót, de csak a magyar változat volt a kezemben.
A célközönség nyilván a diákság (középiskoláig), akiknek ez be is fog jönni, egy-egy előre be nem jelentett röpdolgozat után vérben forgó szemekkel fogják falni a sorokat. Tehetik, készül az első meg majd a harmadik rész is; e kötet ugyanis egy trilógia középső darabja. A Truancy sajátos világa máris sok rajongót szerzett, hódít a kibertérben is. Már szoktatom magam a gondolathoz, hogy késes diáklányok sorát kerülgessem a könyvesboltok bejáratainál; addig meg ajánlom minden mangarajongó tizenévesnek, hogy még a vakáció alatt olvassa ki, mert a leckéktől később úgysem lesz ideje rá.
