Isamu Fukui, amerikai, japán származású író csupán tizenhét éves és már világhírű. Első regényében a Truancyban egy képzeletbeli város diákjai lázadnak fel az őket kizsigerelő, elnyomó iskolarendszer ellen. A fiatal szerző a Könyvhéten volt az Ulpiusház Kiadó vendége, interjúnkban korát meghazudtoló pontossággal és átgondoltsággal beszél az amerikai oktatás hibáiról és megreformálási lehetőségeiről.
(Képek: Valuska Gábor)
A könyved nagyon plasztikusan illeszkedik a disztópiák és a diktatórikus államfelépítést kritizáló regények sorába, használod a kliséiket, mégis van új mondanivalód. Milyen alkotók, művek hatottak rád?
Nagyon szeretem, alapolvasmányomnak tartom természetesen Orwell 1984-ét , emellett inspiráló volt még Huxley Szép új világa is.
A Truancy két főszereplője, Zyid és Umasi két egymással ellentétes életfilozófiát képvisel, Zyid szerint a harc, az agresszió, a lázadás a megoldás, erővel kell harcolni az iskolarendszer ellen, akár emberi áldozatok árán is. Umasi szerint pedig fel kell világosítani a diákokat és az ész erejével megdönthető a rendszer. Szerinted mi a jó megoldás?
Nem tudom egyiket sem száz százalékban elfogadni, törekedtem erre a regényben, hogy egyik mellett se tegyem le a voksomat, hiszen az igazság, mint mindig valahol középen van. A regény végén a város a truantok és a tanfelügyelők között kirobbant erőszakhullámban eszkalálódik. A tervem az, hogy a Truancy-trilógiában megoldjam ezt a kérdést. A következő könyvben éppen ezért az előzményeket fogom leírni, azt hogy hogyan lett a város a teljes egyformaság és terror otthona, hogyan alakult ki ez a mindent szabályozó, lélekgyilkoló iskolarendszer. A harmadik könyv pedig elvarrom a középső könyv szabadon maradt szálait. Alapvetően azt gondolom, hogy a truantok csoportja és az erőszak a rossz megoldás, és bár még nem írtam meg a könyvet, előre látom, hogy mégsem lesz könnyű békést lezárást találni a történetnek.
Személyes élmények miatt döntöttél úgy, hogy megalázott, az oktatási rendszer által teljesen kihasznált és elnyomott diákokról írsz?
Igen, kifejezetten inspiráltak a személyes tapasztalataim. Nagyon sok dolog, amit a könyvben bemutattam, nem a képzelet szüleménye volt, hanem tényleg megtörtént velem. A saját iskolai frusztrációim miatt kezdtem el írni, azokat kellett feldolgoznom. Szerintem minden diák egy ponton frusztálttá válik az iskolától. Mondhatjuk, hogy szerencsés vagyok, mert most magántanulóként végzem a gimnáziumot, nincs rajtam a stressz.
Szerinted mi lenne a megoldás ennek a frusztrációnak a csökkentésére vagy megszüntetésére? Új oktatási rendszert kellene létrehozni, mindenkinek magántanulónak kellene lennie?
Azt hiszem az oktatásnak olyan irányba kellene változnia, hogy a tanárok és a diákok között nagyobb kooperáció alakuljon ki. Ne csak frontális oktatás folyjon, ne a tanárok előadásait hallgassák folyamatosan a diákok. Szerintem a diákoknak nagyobb beleszólásuk, felelősségük kellene, hogy legyen a saját tanulmányaikba, nem hiszem, hogy igaza lenne azoknak, akik szerint a diákok erre nem elég érettek.
Szerintem Európában pozitívabban ítélik meg az amerikai oktatási rendszert, mint ahogy te bemutattad most. Mindenütt azt hallani, hogy Amerikában sokkal modernebben, például a reformpedagógiai elemeket szélesebb körben alkalmazzák az iskolákban, a diákok sokkal önállóbban tanulnak, mint a mi poroszos iskolarendszerünkben. Ehhez képest te most motiválatlan gyerekekről, unalmas tanárokról és rossz rendszerről beszélsz.
Érdekes, Amerikában most a csoportmunka ellen vannak: az új kutatások és a közvélemény is azt pártolná, ha a diákok egyedül tanulnának és nem csoportokban, ahol nem folyik valódi munka, a diákok könnyebben el tudnak lógni feladatokat. Amerikában valami beteges módon vonzódnak a tesztekhez, mindenki két-három sablon kérdéssorral elrendeznek, ez alapján ítéltetik meg, hogy milyen tehetséges, értelmes, értékes valaki, ezek alapján dől el, hogy ki milyen főiskolára, egyetemre kerül. Meggyőződésem, hogy a kormánynak nem szabadna az embereket akaratuk ellenére rávenni a tanulásra. A kötelező közoktatás ellen vagyok. Főleg ezért is szeretnék egyetemre menni, mert nem része már a közoktatásnak, éppen ezért más a minősége is.
Az olvasókban felmerülhet, hogy a regényed gyilkoló iskolásai és az Amerikában egyre gyakoribb iskolai vérengzések lazán összekapcsolódhatnak, hogy a könyvedben ábrázolt erőszak torz tükre ezeknek a valóságos gyilkosságoknak.
Nem gondolom, hogy azok az emberek, akik ilyet tesznek a rendszer ellen lázadnának. Nekik nincsen ideológiájuk, céljuk, egyszerűen csak robban bennük valami, és erről nem az iskola tehet. Ezek az emberek őrültek és nem is szeretném, ha bármiféle párhuzamot vonnának az ő borzalmas tetteik és a Truancyban olvasható erőszak között. A könyvben két ellentétes tábor, két filozófia képviselői csapnak össze, eszmékért harcolnak nem pedig céltalanul gyilkolnak mint azok az emberek, akiket említettél. Aki elolvassa majd a könyvet, könnyűszerrel különbséget fog tudni tenni a két dolog között, ezért nem aggódom. Bízom benne, hogy az emberek majd kontextusban fogják látni és meg fogják érteni a regény valódi üzentét.
Milyen érzés ilyen érzés ilyen fiatalon utazni szerte a világban a könyveddel?
Leginkább az Államokban utazom, ami azt illeti ez az első alkalom, hogy Európába jöttem, és nagyon tetszik. Főleg könyves konferenciákra szoktam járni, ami nagyon elterjedt Amerikában. De van például, amikor iskolákba is ellátogatok.
Hogy fogadták a könyved és a sikered az osztálytársaid?
Nem igazán reklámoztam ezt az iskolában, mert arrogánsnak találták és találtam volna, voltak, akik rájöttek, és igazán le voltak nyűgözve, hisz a könyvírás nem az a tevékenység, amit az ember osztálytársai csinálni szoktak. Hogy őszinte legyek, magam sem számítottam ekkora sikerre, hogy nemzetközi elismerés is fogja övezni a könyvet. De ha jobban belegondolok, várható volt a siker, hiszen ez tényleg egy univerzális téma.
