A Szép versek egy verstengerben való lubickolás egy éven keresztül, melyet két hónapig tartó kétségbeesett fuldoklás követ. A szerkesztő szabad kezet kap, de a saját bőrét viszi a vásárra - Péczely Dórát, a Szép versek 2009 szerkesztőjét kérdeztük.
Mekkora szabadságot élvez egy negyvenöt éves hagyományokkal rendelkező versantológia szerkesztője?
Tetszik, hogy a szabadságtól indulunk. A kérdés első felénél még rávágtam volna, hogy szárnyaló, szárnyakat adó szabadságot – de ha egy életkoromnál többet mutató számot és a hagyomány szót hallom egymás mellett, már mást jelent a kérdés. De maradjunk még egy pillanatra csak az elejénél: a Szép versek válogatása szakmai feladat, melyben a szerkesztőt alapvetően két dolog határozza meg. Az egyik az előző évi verstermés, a másik saját tudása – részletesebben: felkészültsége, ízlése, jelenlegi esztétikai horizontja. Tehát szabad kezet kap, de a saját bőrét viszi a vásárra. Mivel ez az első Szép versek, amit válogattam, gyorsan szembe is találtam magam a szabadság legfőbb velejárójával, a szabadságból adódó felelősséggel. Tavaly, a Magvető Írótükör idézeteinek válogatásakor, edzettem a feladatra, de amikor ezt a tapasztalatot próbáltam kamatoztatni, rájöttem, hogy csak részben segít. Akkor két olyan részletet, jobb esetben egy egész verset kellett találnom huszonhat író és költő életművében, melyek önmagukban megélnek egy kalendáriumban. Ráadásul még a szerzőkkel is egyeztethettem a választásaimat, volt segítő, kontrolláló erő. A Szép versek viszont egy verstengerben való lubickolás egy éven keresztül, melyet két hónapig tartó kétségbeesett fuldoklás követ, és még rá kell húzni egy sprintet a végén, hogy kimászva a partra azonnal lehessen rohanni – lubickolni. A munka során nem tudja magát tartani a legevidensebb koncepció: hogy akkor a „legszebb” versek legyenek benne, momentán 2008-ból. A szépet itt mint gyűjtőfogalmat használom, tehát a legerősebb, a legjobb, a legnagyobb, a leg. Mert ha csak nekem a legszebbek ezek a versek, akkor nem biztos, hogy a kötet eléri egyik vagy egyetlen (?) célját, hogy képet adjon az adott év magyar lírájáról. Itt működésbe lép a hagyomány, illetve a tisztelet. A versek nagy része mégiscsak folyóiratokban jelent meg, tehát szerkesztőtársaim érdemesnek találták a megjelenésre. Vannak szerzők, akiket szinte minden irodalmi lap közöl. Azt gondolom, ezt teljesen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor ez csak egyetlen szempont volt a döntésnél. Legnagyobb hasznát a munkában végül egy erősen patetikus dolognak vettem, annak, hogy visszaemlékeztem, mit gondoltam én tíz évvel ezelőtt a Szép versekről. Azt, hogy abban verssel szerepelni nagyobb dolog, mint kötetet megjelentetni. Az a non plus ultra, az igazság pillanata, mert van még valaki kerek e világon, aki azt gondolja, hogy éppen az enyém, és éppen ez az a vers, melynek szerepelnie kell ebben az antológiában. Amikor a szerkesztő szembesül azzal, hogy egy saját maga által is megélt és megerősített mítosz épp most profanizálódik azáltal, hogy ő magának kellene előállítani a következő epizódját, akkor vagy lebénul, vagy élhet azzal a szabadsággal, hogy elvégezheti a szerkesztői munka legszebbikét. Vagyis nem hagytam azzal nyomasztani magam, hogy mely szerzőket hagyom idén ki ilyen vagy olyan okokból, hanem azzal foglalkoztam, kinek a versei legyenek benne, és miért.
