Ősz hajú, bajszos úr ült velem szemben. A partról láttam őt, ahogy egyedi módon fonott kerti fotelét a vízbe tette és azon foglalt helyet, azt üzenve mindenkinek, ez az én tavam, most menjetek innen. Máskor több csónak van a vízen, de most csak őt látom a fotelben, sehol egy árva lélek. Úgy tűnik mindenki megértette az üzenetét. Én ülök csak itt, vele szemben, a parton. Megragadott ez az egyedi hangulat, amit áraszt az egész szituáció. Nyugalom telepedett a lelkemre és az elmémre egyaránt, ahogy megláttam őt. Pocakján a keze összefonva pihen. Egy élet munkájának nyomait látom a kézfején. Látszik rajt, hogy egyszerű ember. Fürdőnadrágja nem a legújabb, de nem is az előtte lévő trendnek megfelelő. Régi és egyszerű, pont, amilyen ő maga. Póló nincs rajt, így látni, hogy hasa alsó vonalán két kötés is van. Valamilyen műtéten eshetett át nemrég. Az arcán azonban sem szomorúságot, sem fájdalmat nem látni. Tekintete a távolba mered, ráncos szemei egy pontra fókuszálnak. Én nem látok arra semmit. Talán csak az élet nagy dolgain gondolkozik. Vagy éppen ellenkezőleg, az apró dolgokon. Lába, egészen lábszára közepéig, a nyugodt vízben pihen. Jól érzi így magát és én is. Emlékeztet arra, hogy az ilyen egyszerű pillanatokért is igazán hálásnak kell lennem. Ketten voltunk a tónál, nem szóltunk egymáshoz, de megannyi kimondatlan szó repdesett köztünk. Egymás jelenlétéből tudtuk, hogy ott, akkor, azon a késő nyári estén mindketten ugyanazt a nyugalmat éreztük.