Apámat mentő vitte a sürgősségire. Megműtötték. Az orvos szerint rendbe fog jönni, ám ezentúl katéterrel kell élnie. 

   Anyámat erős asszonynak ismertem, de tudtam, hogy haza kell utaznom hozzá. Vele maradok, amíg apám a kórházban van.

   Egyik éjjel égett a villany a szobájában.

   − Csak nincs rosszul? – ijedtem meg, és benyitottam hozzá. Egy ládikából fényképeket rakosgatott az asztalra. Régi, amatőr felvételek voltak és néhány műtermi, agyonretusált fotó.

   − Ez itt apád legénykorában a barátaival. Imádott úszni.

   Vidám fiatalemberek a „fecske” nevű, borzalmas fürdőnadrágban. Apám köztük a legjobb képű srác. Alig mosolyog, s ami később is szokásává vált, valahová a távolba néz, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Örök álmodozó volt, nekem is tengerekről, távoli szigetekről mesélt gyerekkoromban.

   − Ez meg itt az esküvőnk után készült.

   − Anya, ezeket a képeket miért nem mutattad meg eddig?

   Kicsit röstelkedve válaszolt:

   − Apádhoz képest én csúnyácska lány voltam, sokan nem is értették, miért engem vett el.

   Ránéztem. Nekem anyám nem volt se szép, se csúnya. Ezek a tulajdonságok nem voltak rávonatkoztathatóak. Ő az anyám volt, aki szeretett, és akit szerettem. 

   − Nézd csak ezt a vesszőfotelt!  Apád a nagyapádtól örökölte. Az öregnek szokása volt kiülni benne a tópartra, de úgy, hogy a lába a vízbe ért. Így hűsölt mindig a nagy melegben. Ha valaki beleült ebbe a fotelba, kegyetlenül recsegett minden mozdulatra. 

   − Ez már csak tehetetlen vénembereknek való – mondta apád, és felvitte a padlásra.

   Apa egy hét múlva hazajött a kórházból. Őszes haja, kis bajuszkája frissen nyírva, csak a szeme lett valahogy fátyolosabb. 

   − Ebben a hőségben legjobb lenne egy nagyot úszni. Hozzátok csak le a padlásról apám fotelját! Legalább a lábam hadd lögyböljem egy kicsit a vízben.