Apámat mentő vitte a sürgősségire. Megműtötték. Az orvos szerint rendbe fog jönni, ám ezentúl katéterrel kell élnie.
Anyámat erős asszonynak ismertem, de tudtam, hogy haza kell utaznom hozzá. Vele maradok, amíg apám a kórházban van.
Egyik éjjel égett a villany a szobájában.
− Csak nincs rosszul? – ijedtem meg, és benyitottam hozzá. Egy ládikából fényképeket rakosgatott az asztalra. Régi, amatőr felvételek voltak és néhány műtermi, agyonretusált fotó.
− Ez itt apád legénykorában a barátaival. Imádott úszni.
Vidám fiatalemberek a „fecske” nevű, borzalmas fürdőnadrágban. Apám köztük a legjobb képű srác. Alig mosolyog, s ami később is szokásává vált, valahová a távolba néz, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Örök álmodozó volt, nekem is tengerekről, távoli szigetekről mesélt gyerekkoromban.
− Ez meg itt az esküvőnk után készült.
− Anya, ezeket a képeket miért nem mutattad meg eddig?
Kicsit röstelkedve válaszolt:
− Apádhoz képest én csúnyácska lány voltam, sokan nem is értették, miért engem vett el.
Ránéztem. Nekem anyám nem volt se szép, se csúnya. Ezek a tulajdonságok nem voltak rávonatkoztathatóak. Ő az anyám volt, aki szeretett, és akit szerettem.
− Nézd csak ezt a vesszőfotelt! Apád a nagyapádtól örökölte. Az öregnek szokása volt kiülni benne a tópartra, de úgy, hogy a lába a vízbe ért. Így hűsölt mindig a nagy melegben. Ha valaki beleült ebbe a fotelba, kegyetlenül recsegett minden mozdulatra.
− Ez már csak tehetetlen vénembereknek való – mondta apád, és felvitte a padlásra.
Apa egy hét múlva hazajött a kórházból. Őszes haja, kis bajuszkája frissen nyírva, csak a szeme lett valahogy fátyolosabb.
− Ebben a hőségben legjobb lenne egy nagyot úszni. Hozzátok csak le a padlásról apám fotelját! Legalább a lábam hadd lögyböljem egy kicsit a vízben.
