Hatot kondult a harang. Még jöhet. Ha rám hasonlít, könnyű dolgom lesz. Ha az anyjára… Juditnak csak a zöld szemére emlékszem.
A feleségem nem tudja, hogy van egy fiam – mert fiú, biztosan tudom -, menedzser vagy igazgató, de lehet, hogy ügyes kezű villanyszerelő. Nem számít. Az se, ha ügyetlen.
Ani most boldog, azt hiszi, a műtét mindent megoldott. Hogy vége a gyötrelemnek. De az én bajom nem mutatja ki a röntgen.
Jó lenne lefeküdni. De ami a kis papírtekercsben, Judit levelében áll, fontosabb, mint a vágás. Tudom kívülről: „Apa leszel. Augusztus 31-e az utolsó napom a büfében, aztán visszautazom. Ha eljössz, tudni fogom, hogy számíthatunk rád. Ha nem, ne keress többé. Se engem, se a gyereked.”
Nem mentem el, fontosabb volt a szabadságom. Aztán megismertem Anit. Öt éves házasok voltunk, mikor kiderült, hogy beteg. Napokig feküdt a lesötétített szobában, sírt, ordított, el akart küldeni. Nem számít, gyerek nélkül is boldogok leszünk, simogattam. Akkor így is gondoltam.
Jóval később robbant a bomba, mikor beosztottak mellém egy gyakornokot. Együtt ebédeltünk, végigbeszélgettük a napot. Nem ismertem magamra, nem tudtam aludni, enni, folyton rajta járt az eszem. Aztán rájöttem, miért. Ennyi idős lehet a fiam. Előkerestem a régi naplóm, ott volt a levél.
Próbáltam felkutatni Juditot, nem sikerült. Maradtak az augusztus harmincegyedikék, a Duna, a szabadstrand büféje előtti sáv. A remény, hogy még megtalálhatom, mielőtt végleg megszűnök lélegezni.
