Akkor határozta el, hogy soha többet nem fog úszni, amikor apa elmesélte, hogy a kemó mellékhatásaként, még a csapvíz hidege is úgy érinti, mintha több ezer késsel szurkálnák és ez az érzés csak nagyon lassan csitul el utána.
Hosszú lecsengés - hallotta egy borkóstolón valamikor - biztos ilyen lehet, csak a fájdalom alakul át lassan bizsergéssé, amitől az ember utána már inni se akar, nemhogy úszni.

Mindig apával jártak le a Tiszához gyerekkorában, a víkendház végében volt, ott tanult meg úszni is, akkor még senki nem tiltotta az ilyesmit. 
Azóta fürdött már tengerben, óceánban, egyszer átúszta a Balatont is, de rájött, hogy a végtelen vizek inkább a neki valók. 
Idén nyáron meg csak ült a partokon, nézelődött vagy olvasott, de nem úszott. Egy idő után már ki se ment. Az mégse lenne fair az apjával szemben. 
- Ha neki fáj, fájjon nekem is – gondolta, vagy csak próbálta, hogyan is fájhatna jobban - hiszen a fájdalmat meg kell osztani, még ha neki nincs is kivel, akkor miért ne vinné ő a másét.

Megmagyarázni nem tudta, rég nem volt a terapeutánál, inkább magának gyártotta az elméleteket.
Aztán augusztusban arra ment haza, hogy apja a vízben ül.
A rekord melegre való tekintettel levitték a székeket a partra, ahonnan minden nap egy kicsit közelebb ment a Tiszához. 
Mikor megkérdezte miért, csak annyit mondott:
- Megéri a bizsergés.