A nádfonatos karosszék még ma is ott áll a teraszon. A régi helyén. Mintha átevezne az időn. Puha, meleg takarókat tartunk benne, ha hűvösödne, legyen mihez nyúlni. Minden nap végigsimítunk a karfáján, hol én, hol édesanyám. Mama talán beszél is hozzá. Nem biztos, hogy hangosan, inkább csak csendben. Van úgy, hogy csak nézi, kissé mereven, magába révedő szemmel. 

Talán téged lát olyankor, Apa…  

Már nem panaszkodik rád. Nem is emlékszik arra, hogy sokszor nem volt elégedett veled. Az apró bánatok szürkévé fakulnak, elenyésznek az idő forgatagában. Hatvan együtt töltött év után nélküled, mintha a támasza veszett volna el. A napi program, ahogyan reggeliztetett, ebédet főzött, kigondolta, mit tesz eléd majd vacsorára – kiürült, a közösen nézett TV sorozatok is elmagányosodtak.

Néha én is téged látlak benne, Apa.

Ültél a karosszékben és meséltél. A gyermekéveid ezerszer hallott emlékeit már kívülről tudtuk, de megértően hallgattuk újra és újra. Ahogyan az orosz katonák elől menekülve átúsztad a Drávát, kalandos utazásod történéseit az öcséddel, aki egy kocsmai verekedésben meghalt Jugoszláviában, katonaélményeidet, majd az utolsó években már a bebörtönzésedről is szóltál néhány szót, azt latolgatva, melyik „barátod” jelenthetett fel, és milyen politikai indokkal az ötvenes években, amiért csaknem három évet ültél, amíg 56-ban rehabilitáltak. 

Szürkül a karosszék nádfonata, pedig rendszeresen töröljük róla a port. A szikár anyag is öregszik, mióta nem érzi a testmelegedet. Nem foglaljuk el a helyed.

Ebben a karosszékben már mindig Te ülsz. Lábaidat a Dráva hullámai simogatják, az a két-három műtéti heg mit sem számít, s kezeidet összefonva figyelsz bennünket. Türelem. Majd érkezünk…