Szepesi Kornél: Holtág [Képalá]

Hallod apa, gyere ki, ordítom a partról, miután megérkezem a présházhoz. Látod, mit csinálok, feleli apa, halkan, mogorván, de az apró hullámok kitűnően szállítják a hangot. Látom, ülsz, felelem ezúttal én is halkabban, majd sóhajtom. A vesszőfonott szék, melyben apa a holtág vizében ül, dohosan kapaszkodik az üledékes mederbe. Anya a könyökömnél fogva húz el a partszakaszról, ahol gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem. Nem gondolja komolyan, csak bolond lett öreg korára, morogja és kezével már hessegeti is el a legyeket a musttal töltött lavór körül. Gyerekkel a kezemben nehezen boldogulok a présház teraszán, így anya tölt az idei mustból. Mikor a sűrű erjedésnek indult lé félig megtölti a műanyagpoharat, látom apát, ahogy titokban felénk sandít a távolból. Figyeli a fiatal borát, hogy anya mennyit önt és melyik fajtából. Más nem érdekli. Az egészet megszokásból csinálja, apa dialízises, nem ihatja a saját borát. Még az érkezésünk előtt, a telefonba azt üvöltötte, mondtam, hogy ne csinálj gyereket senkinek erre a világra. Flórát, akit apa csak a gyerek anyjának hív, most a kocsiban vár. Megígértem neki, hogy nem maradok sokáig, csak beköszönök. A fiam, mikor visszafelé az autóhoz sétálunk, megkérdezi mi az a holtág. Elmagyarázom neki, hogy a folyónak egy olyan ága, amely eliszapodás miatt, elvesztette a kapcsolatát az élővízzel. Beszállunk az autóba, a nap már eltűnt az égről, a szatyrot a hátsó ülésre teszem, kaptunk mustot, mondom, aztán hazáig hallgatunk.