Amikor apám a kórházban feküdt, egy hatalmas, hordóhasú férfi volt a szobatársa. Mást sem csinált egész nap, csak a telefonját nyomkodta, vagy aludt. Apám szerint csak azért növesztett epeköveket magában, hogy végre pihenni tudjon. Kilenc gyerek várta otthon, nagy lehetett a hangzavar. Ha viszont ébren volt, és nem a Facebookon garázdálkodott, keresztény tanokat szónokolt boldog-boldogtalannak. Például apámnak, és nekem.
  Bennem már az első ilyen esetnél felment a pumpa. Minden alkalommal, amikor apám látta rajtam, kitörni készülök, elküldött valahova. Kávéért, sütiért, a szokásos kórházi pakkért. Mire visszaértem a szobába, a férfi abbahagyta. Azóta is azon agyalok, vajon apám mit mondhatott neki. Ha rajtam múlik, elbeszélgettem volna vele, vajon hol volt az ő Istene, amikor apámnál hasnyálmirigy rákot diagnosztizáltak. Kávészüneten volt-e éppen, vagy csak szimplán leszarta, melyik bárányát eszi fel elevenen egy értelmetlen kórság, és melyik megy haza egy szimpla epekő kivétellel. Arról már nem is beszélve, vajon melyikük-mit érdemel.
Aligán nyaraltunk tavaly júliusban, amikor apám közölte: beteg. Bent ült a sekély tóban a horgászszékén, nézte a naplementét. Levette a pólóját, ekkor láttam meg, hogy baj van. Ahogy elkapta a testén végigfutó tekintetem, annyit mondott: „Rákos vagyok szívem, nem gyógyítható. Ne akarj megmenteni.”
Semmi vagdalkozás, sírás, könyörgés, vagy düh. Semmi félelem, szorongás, vagy tetemre hívás. Egyszerűen csak közölte: ennyi volt.