Keserű Rebeka: Apa [Képalá]

Tapaszokat ragasztasz magadra Apa, így próbálod megakadályozni, hogy a bőrödön keresztül kifolyjon belőled a múlt. Mindig utánafordulsz az árnyképnek, hiába mondogatom, hogy az már rég nem Anya, csak egy körvonal, amit a saját emlékezeteddel töltesz ki. Elment, itthagyott, és neked nem volt merszed követni őt. Lusta játszadozás maradt csupán annak emlékével, hogy valaha még volt bátorságod utánavágyódni, el innen; mára már ez sem maradt, a magányba süppedtél, az élet elfolyik körülötted, te pedig csak ücsörögsz, belekényelmesedve abba, hogy a fejed forduljon csak egy minduntalan tovatűnő nőalak után.
Valójában azonban nem egy árnyékot követsz: az én tekintetemet kerülöd, az én arcomat, Anya arcát. Ennyi maradt utána, én maradtam utána, mégsem bírsz ránézni erre az egyetlen emlékre Apa. Annyira fáj látnod bennem a vonásait, annyira fáj a folyton újra fellángoló remény, ahogyan megpillantod bennem őt, hogy inkább megkerülsz a tekinteteddel.
Merj rám nézni végre Apa úgy, hogy ne Anya darabjait keresd bennem, hogy az arcom mögött engem láss, ne az egykori feleséged, és gyere, gyere ide hozzám, hadd kössem rajtad újra a múlt szivárgó sebeit!