„Jó most itt. Szeretem a vizet. Mindig is szerettem. Vajon miért sarkallja töprengésre az embert méla hullámzása? Ha ellenállok is áradni kezdenek a gondolatok a fejemben, egyik a másik után, ringatóan, csapongva… Sokunkra hat, kis és nagy emberekre egyaránt. József Attilát is éppúgy magával ragadta e lomha, áradó örökkévalóság, mint engem. Szép volt az a vers: rémlik az érzés. Költő lehettem volna… bár akkor bennem is lenne abból a fránya szomorúságból és balsorsból, ami egytől egyik mindnek osztályrészül jutott. Én viszont örömmel nevettem: gyerekkori barátokkal a focipályán született sok bolond tréfán, mindig, ha láttam valakit elesni, egy-egy őszinte, felszabadult kacajon. Hogy tudott nevetni az a barna hajú lány, aki előttem ült az iskolában! Hangja valósággal csilingelt. Az élet azonban úgy döntött kegyetlen csapások sorát méri rá. Elveszíteni mindenkit magad körül, felismerni, hogy a magány szegődik csak hozzád társnak nehéz feladat, igen nehéz, de mégis talán mindennek elfogadása rejti magában a legnagyobb nehézséget, nem pedig átélése. Isten, ha most hallasz: én hálás vagyok a meghittségtől meleg karácsonyokért, a családdal közösen megünnepelt, süteményektől illatozó születésnapokért, az esti, jó kedélyű kártyapartikért. Zsuzsika mindig édesen durcás lett ha vesztett. Már nem aggódom miattuk. Felnőttek annyira, hogy maguk alakítsák sorsukat. Mamának is ebbe kellene beletörődni, de ő ahhoz túlontúl gondoskodó és érzelmes. Ilyen. Ó, milyen hatalmas madár repül ott! Valamiféle sas lehet, kár, hogy nem tudom! Szerencsés. A legfenségesebb szemszögből gyönyörködhet a világban, vagy épp becsmérelheti azt. Szabad, mint a madár… furcsa mondás. Nem hinném, hogy ez a sas, most szabad lenne. Vadászik: erre az éhség kötelezi, talán a párját keresi: erre az ösztönei, pihenőhelyet kutat: erre a nyugalom vágya és szüksége. Szálló barátom, te is épp úgy a kötelességek rabja vagy, mint a földön járók.”