Gyerekkorom augusztusai jutnak eszembe, pontosabban a szüreti fesztivál, és az este, ami csak a miénk volt: te és a lányaid. Nem számított más, csupán az élmények. Végeláthatatlan vásársor, füstölt csülök, hurka és kolbász súlyos illata, kürtőskalács, amerikai fánk és vattacukor édesen gejl aromája szállt a levegőben. Mindenütt fények, villanások, színek és emberek. Az egyik fülünkkel a koncerteket, a másikkal a vidámparki sikolyokat hallottuk. Aztán már nem csak hallottuk.

Ringlisre ültünk, amiről szédelegve és hányingerrel szálltunk le, égig érő légvárba másztunk, amiből a pattogás érzésével indultunk tovább, dodzsemet vezettünk, amiben térdünket fájlalva csattantunk a „műszerfalnak”, céllövöldéhez álltunk, ahonnét nem mi hoztuk el a főnyereményt, de ettől még nem búsultunk. Őrjítő volt a sokaság, mi pedig hagytuk, hogy bekebelezzen.

Fogtad a kezünk, ettünk, ittunk, nevettünk: mintha a nyár tetőzött volna ebben az egyetlen estében. Héliumos lufi, vásárfia kacat, világítós karkötő a csuklónkon. Csak egy apró pattintás, és hajnalig fénylett az alkalmi ékszer. Fénylett a szívünk is, éppen ahogyan bennem az emlékek most. Arra gondolok, hogy te is fénylettél apa, minden egyes szerved világított, hiszen boldog voltál.

A fotódat nézem a komódon. A kedvenc kerti székedben ülsz, éppen azon a balatoni partszakaszon, ahonnét a gondolataim származnak. Enyhe mosolyt látok az arcodon. Talán a lemenő nap festette oda, talán a tó vizének érintése, talán a lányod, aki arra kért, hogy amikor lenyomja a gombot a gépen, a betegség helyett inkább gondolj valami igazán szépre. Remélem, te is arra gondoltál, amire én, apa.