Nagyapám naphosszat a tornácon üldögél, és az utat kémleli. Az arca csupa várakozás. A tyúkjai körégyűlnek, a térdére telepednek. Ahogy leparkolunk a kerítésnél, már jön is a botjával, és nyitja a kaput. Mintha csak minket várt volna egész nap azon a fonott nádszéken. A haja szürke, borzas, az arca sötétbarna a naptól. A szeme melegkéken világít ki az arcából, és kicsit könnybe lábad, amikor meglát. Nem változott semmit. Úgy tud figyelni, hogy el is felejtjük, milyen rosszul hall. Aztán ha kérdezünk tőle valamit, zavartan köhint és visszakérdez. A beszédére is hosszabb ideig kell várni, mert reszket a szája széle, és sokáig tart, amíg előjönnek belőle a szavak. Mintha valami nagy messzeségből jönne vissza.

Most megkér, hogy vágjuk le a kukoricakórót a kertben. Ő addig lemegy a patakhoz, és vág néhány fűzfavesszőt, hogy legyen mivel összekötni őket. Télen jó lesz tüzelni, tudjuk, mindig is így csinálta az öreg. Nekiállunk hát vágni a kórót, anya, apa, meg én, sarlóval, késsel, baltával, ki mivel éri. Egy óra múlva készen is vagyunk. Kötegekbe hordjuk, és büszkén állunk fölötte. Már csak össze kell kötözni, és mehetünk ebédelni. 
- De hol van papó? – nézünk egymásra hirtelen. 
- Nem ért még vissza. Eridj fiam, nézd meg! – utasít anyám aggódva. 
Leszaladok az ösvényen a patakhoz. Sűrű sövénybe ütközöm, megbotlok egy gyökérben, elvágódom. Hasonfekve félrehajtom a burjánt, és akkor megpillantom nagyapámat. A patakban fekszik tehetetlenül, de azért rámmosolyog:
- Ne ijedj meg, fiú! Élek még, nagy baj nincsen! 
Próbálom felsegíteni, de nem megy. Hozom a fonott nádszéket a tornácról, és beállítom mellé a patakba. Felhúzza magát, beleül. Leveszem róla az átázott inget, nadrágot, és döbbenten látom, hogy tele van ragtapasszal a hasa. 
- Papó, hát veled mi történt?
- Semmi! Csak az alsónadrágot ragasztottam fel. Kitágult a gumi, tudod.