A Szigetközben nyaraltam, a Duna holtágánál. Imádtam a vizet, a hullámokat, a partot. Sokat ültem itt, gondolkodtam és olvastam. A parttól nem messze befelé a vízben, mindig láttam egy fonott karosszéket, fogalmam sem volt, miért lehetett ott, nem láttam senkit, akié lehetne. Napokig, jártam a partra és a szék csak ott volt a Dunában. Egyik nap ismét lementem és láttam, hogy egy középkorú férfi ül a székben. Nem csinál semmit, csak ül. Nézi a hullámokat, egyedül van és látszik, hogy megpihen, elmélkedik, gondolkozik. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, miért van ott és mit csinál. 

Másnap mire odaértem megint ott volt. Oda mentem hozzá, megszólítottam, és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte, hogy itt nőtt fel, és minden emlék ide köti, ehhez a kis szigetközi faluhoz. Mesélte, hogy ha nem is minden nap, de legtöbbször ki szokott ide ülni és a régi emlékeket felidézi. Szereti hallgatni, ahogy a Duna sodrása fodrozódik. Főként, nyáron szokta itt tölteni a délutánjait. 

Másnap ismét ott volt. Következő nap, más időpontban mentem le a partra és láttam, hogy a férfit egy másik kielemeli egy tolókocsiból és belehelyezi a karosszékébe. Mikor észrevett, láttam, hogy zavarban van és nem szólt semmit. Ekkor minden összeállt a fejemben, odaintettem neki, és odamentem hozzá. Mondtam neki hogy, folytassa az emlékek mesélését, ahol tegnap abba hagyta. 

 Míg a nyaralásom tartott minden nap, kimentem a partra és kértem, hogy meséljen. Szerette az emlékeit és itt mindig megnyugodott.