Ruder Jana: Égig szálló sóhajtás... [Képalá]

Gyönyörű volt a kert. Tele nyíló futórózsákkal. Az éjszakai zivatar, hagyott némi nyomot, de csend volt itt, szinte bántó csend. A sziklakert kövén ülve, arcát a tenyerébe temetve sírt.  Azt mondták az orvosok, kevés az esély arra, hogy az apja felgyógyuljon a májműtétet követően. Nem bírta elviselni, hogy ez megtörténhet, hisz az édesanyja is alig két éve ment el, a fájdalom még nem csitult el a lelkében, és most apa is…  
Kergetőztek benne az emlékek, amit a szülői házban élt át. Gondolataiból, a madáritatóban fürdő gerle hangja ébresztette fel. Mozdulatlanul figyelte, ahogyan a gerle boldogan lubickolt a vízben. Pár másodpercig nézte, aztán hirtelen felállt, mint akinek valami nagyon fontos jutott az eszébe.  A gerle ijedten röppent tovább…
Három héttel később, egy fonott karosszéket helyezett a Balaton vízébe, a partközelbe. Édesapja egy nagy szomorúfűzfa alatt figyelte a fia ténykedését, de nem szólt semmit, szemében egy apró könnycsepp jelent meg.  A férfi az ölébe vette az apját, és a vízbe gázolva a karosszékbe ültette. 
 -   Emlékszel Édesapám?  Amikor gyerek voltam, egyszer itt nyaraltunk. Az a fűzfa, még egészen kicsi volt és te azt mondtad akkor, ha valaha beteg lennél, ide hozzanak el. Mert itt egészen biztosan felgyógyulnál.  Kicsit a vízben, kicsit a parton, itt a fűzfa alatt, kicsit a házban,  s én itt leszek veled. 
Az idős férfi arcára kiült a mosoly. Szemével a vizet pásztázva gyönyörködött a szelíd hullámok simogatásában, hallotta a távoli hegyek, égig szálló sóhajtását.   Mélyen szívta magába a levegőt, aztán a fiára nézett.
-  Emlékszem, fiam…