Megcsap az izzadságszagom. Csak félig ismerős, a gyógyszektől megváltozott a szaga.
De jó lenne elmerülni a vízben, s lemosni magamról!
„Ne légy telhetetlen, fiam!”- már hallom is kisgyerekként Apa hangját.
S ezzel már itt is vagy velem.
Az idén akkor így! Rendhagyó módon, csak bokáig. Bár inkább a te füled érjen bokáig!
Ne nevess ennyire! Tudtam, hogy tetszeni fog a megoldásom.
Kiszámoltad te is, hogy már tizenötödik éve nélküled vagyok itt ezen a napon?
A víz isteni, pont jó hőmérsékletű az úszásunkhoz.
Finoman nyomogatom a talpamat a kavicsokhoz, s ahogyan erre figyelek, már látom is, ahogy belemerülünk a vízbe, s elindulunk.
Egy hínár a karomra tekeredik, hagyom, nem zavar, szinte szeretem. Te mindig undorodva dobtad le magadról.
Rád nézek. Az ősz hajad vizesen tapad a fejedre, így még jobban látszik, mennyire kopik.
Nagyokat csapkodsz, fröcskölve úszol. Inkább elhagylak, de visszafelé együtt haladunk, s a végén lebegünk is kicsit hanyatt fekve szótlanul, mint amikor kicsi voltam.
Csak akkor váltunk pár szót, mikor sétálunk ki a partra. Semmi különös, csak valami aktuális apróság, majd újra csönd, de ez már nem könnyű, hirtelen minden és mindenem elnehezedik tőle.
„Nyugi, fiam, lesz ez még így se!”- mondod felkacagva, s a vállamat egy pillanatra megmarkolod.
A válasznevetés rövidebb és halkabb, mint a tiéd.
„Jó volt!” – terelem a témát, ahogy mindketten szoktuk.
„Hát akkor boldog születésnapot, Apa!” – mondom valami ismeretlen hangján, s bámulok a semmibe.
Jövőre ugyanitt, ugye?
