"Drága Apuka. Mindig mókázik. Ki kell találnia olyant, amivel másokat az őrületbe kerget. Ő az a szeleburdi szeretnivaló alak, aki minden játékban benne van, akivel csupa kacagás az élet. Kivéve, amikor valaki akadályozza őt az ötleteinek a megvalósításában. Akkor már nem nevet, pusztán a fogait csikorgatja, majd őrjöngve követeli azt, ami nem az övé. Utána meg a saját pocsolyájában dagonyázik.
Vicces, mert képtelenségeket valósít meg, irigylésreméltó a bátorsága. Az ő útját semmi sem gátolhatja meg. Magával ragadó az örvény, amit maga körül képez. Csak merjek az útban állni, nem is csak az útjában, s leránt a mélybe. Hiába tanultam, miként kell feljönni onnan, még mindig megütöm magam.
De megtanított úszni. Úszni az áramlattal szemben, dacolni a viharral. Hullámok verte hátam őrzi ezeket az emlékeket.
Haragudni egy gyermeki lélekre? Ugyan már, csak nézzenek az örömtől csillogó arcocskára, huncut mosolyára . Azonban ravaszság ez, a harcsa találékonysága, melytől rettegek, hogy ki lesz az újabb áldozata.
Nekem kellene megtanulni felhőtlen bolondozni? Mert különben az aggodalom, a gondolkodás a vízbe fojt? Lehet-e önfeledten lubickolni az élet habjaiban, miközben átgázolok másokon, levadászom a gyengébbet? Apuka, kérlek, válaszolj.
Sajnálom magunkat, mert az idő ellenünk dolgozik. Szeretném megérteni, hogy megbocsájthassak neki. Önön lelkiismeretem felzabálja tetemem. De talán már nem kell megértenem, csak elfogadnom. Nem kell megbocsájtanom, csak a mókázó férfit látnom."