Nagy Lívia: Mint hal a vízben [Képalá]

Emlékszem, rég volt már, de visszanézve egy pillanatnak tűnnek az évtizedek az életemben, amelyek úgy illantak el egymás után, mint a kacsázó kavics a vízen.
Emlékszem a srácra, aki a minap voltam még.
Tele várakozással, ötletekkel. Igen, ott a parton sok időt töltöttem el. Szerelmemmel sétáltunk a tóhoz gyakran, nem tudtuk eldönteni, a naplemente vagy a napfelkelte látványa gyönyörűbb. A naplementével zártuk a napunk, egy gondolatunk és a megvalósult álmainkat, és a napfelkelte életre keltette új elképzeléseinket. 
Sokat úsztunk, kacagtunk, bolondoztunk a vízben versenyeinken, ahogy hagytuk nyerni egymást.
Reményekkel és tervekkel teli napfelkeltekor kérdeztem meg, úszna-e velem együtt egy életen át? Az első napsugarak fénye vakítóan csillogott a gyűrűn, ahogy a habokba vetettük magunk. 
Aztán úsztunk, időnként az árral szemben, aztán lubickolva, boldogan, máskor csak vitt a víz amerre akart. Egyszer viharos lett a tó, nem láttuk és nem tudtuk merre tartunk. 
Veszélyes volt és félelemmel teli, úgy éreztem a szerelmemmel közös úszás véget ér, elveszítem őt. Levegő után kapkodtam, de győzött a vágy, hiszen mindennél erősebben akartuk, hogy a versenyünkben a másik legyen a győztes, így egymást segítettük a célba.
Mégis vége lett. Már egy ideje nem úszunk együtt, nem a földi vizeken szeli a habokat, meghalt.
Én még itt vagyok, az úszásból a víz lágy simogatása maradt, ahogy körbeöleli a lábam.
Azt képzelem, amikor esik, a felhők mögül Ő küldi a vízcseppeket, lemosva a könnyeim.