Furcsa az élet. Olykor igazságtalan. Van ebben valami meglepő? Nem hiszem.
Mikor 10 éves voltam apukám meghalt, egyik napról a másikra hagyott itt. Nem tudtam, hogy mekkora űrt fog hagyni. Gyerekként csak azt láttam, értem nem ő jön a suli után. Nem vele megyek le focizni, nem kérdi meg kik udvarolnak már, milyen jegyet hoztam, nem szid le, ha késve jövök, ha tinédzserként buliból haza vánszorogtam. Nem hív fel este, hogy hol vagyok már? Nem kell bemutatnom neki az aktuális szerelmemet. Nem beszélget el vele egy pálinka mellett, és nem fog kezet vele. Nem kísér az oltárhoz, ahogy az amerikai filmekben szokás, nem lesz gondoskodó, vagány nagypapa. Nem mondja, hogy büszke rám, vagy azt, hogy én vagyok a kicsi lánya. Soha többet.
Benne van az emlékeimben, van, hogy egy hasonló korú férfiban őt látom.
Dühös voltam később, hogy nem szólt nekünk, kapott gyógyszereket, amiket kiválthatott volna, de nem tette. Miért nem tett meg mindent az egészségéért? Haragudtam arra, akinek van apja, aki nem érti, milyen az, ha nincs. Nem kell sokáig néznem a képet, mire eszembe jut egy történet. Valakinek az apukája ő, és milyen szerencsés, hogy vannak, akik aggódnak érte. Hogy a műtét jól sikerült, és hogy mennyi év van még előtte. Másfelől pedig akaratlanul is az jut eszembe, mennyire nagydolog, ha van apukád. Soha nem leszel másnak olyan fontos, mint a szüleidnek. Különösen a lányoknak meghatározó az apakép. Főleg, ha olyan az apád, amilyen a „nagykönyvben” van megírva. Nem tökéletes ugyan, de APA. Dolgozik a családjáért, van, hogy hibázik, de sohasem bántaná a családját. Ő az őrszem, a vigyázó. Ő a bástya, a várkapitány. Ő az, aki a családfeje, a család meghatározó motorja. APA.

A képen talán ő is olyan apa, amilyet én kívántam volna magamnak. Valakinek az édesapukája!