Apám mindig is furcsa ember volt, furcsa dolgokkal. Valahogy még az is különösnek számított, hogy elvette anyámat. Ők voltak a tűz és a víz. Apám volt a víz. Szó szerint. Képtelen volt elszakadni a vízparttól - legalábbis egy bizonyos vízparttól. Még nyaralni sem mentünk máshova. „Az egész élet nyaralás ezen a helyen” - mondta. Tizennyolc éves voltam, amikor először eltölthettem pár napot a nagyvárosban. Felutaztam Budapestre és már nem is költöztem vissza. Engem a nyüzsgés vonzott, az élet. Talán azóta nőtt köztünk a távolság. Nem fizikailag. A lelkünkben. Emlékszem, mikor először vonszolta be a kedvenc székét a víz közepére. Szeptember eleje volt, akkor kezdtem az általános iskolát. Lehet, hogy korábban is csinálta, de én arra már nem emlékszem. Gumicsizmában és kisgatyában ült ott. Először azt gondoltam, megbolondult. Nem szólt egy szót sem, némán figyelte a víz csendes hullámzását. Ez a jelenet ismétlődött minden születésnapomnál, ballagásnál és amikor az első komoly barátomat bemutattam. Szegény srác, reszketett, mint a nyárfalevél. December volt. Apám meg kiült a csillagok alá, a víz közepére, gumicsizmában és rövidgyatyában, miután a fiú hazament. Már akkor sem érdekelte, hogy az orvosa szigorúan elrendelte, hogy ezt a szokásást felejtse el. Most harminc vagyok. Isten tudja, hányszor ült ott az évek alatt. Abban viszont biztos voltam, hogy ma is azon a helyen lesz. Elmondtam, hogy kisbabát várok. Egy dolog változott; nincs rajta gumicsizma.