- Papa, mit jelent élni? – kérdeztem kíváncsian megfáradt, mégis élettel teli tengerkék szemeibe nézve.
Először semmit sem szólt, megint megkopott gyűrűjével babrált, amit még soha nem láttam, hogy levett volna. Ilyenkor mindig gondolkodott, rájöttem egy ideje. Egyszerre feszült meg barátságos arcának minden ránca, úgy éreztem ekkor láttam életemben először valódi mosolyt. Ahogy szemben ült velem egyszínű fürdőnadrágjában, mint ha egy pillanat alatt harminc évet fiatalodott volna. Elengedte a gyűrűt, majd megszólalt.
- Kerestél már valamit úgy, hogy órák után találtad csak meg? Szomorú vagy, mert azt hiszed elveszett, aztán amint megvan, minden annyira jó, átölel a világ egy pillanatra.
- És papa, te mit találtál?
- Nézz körbe – lehunyta szemeit és egy pillanatra csendben maradt. – A nyári szellő a fákat lobogtatja, susogva vág át a kövér fűszálakon, a kristály kék tó egész évben engem hívogat, egész világokat rejt magában mindez. Én egyvalamit találtam meg, mindent, még ha nem is maradt örökké mellettem. – mondta, miközben finoman ismét gyűrűjét kezdte forgatni, mosolya egy pillanatra sem tűnt el.
Én pedig emlékszem minden szóra, és a könnycseppeket sem felejtem el a kék szemekből, hiába nem akarta, hogy lássam. Kedvenc széke a mai napig olyan árnyékot vet a tóra, mint amikor először megtalálta benne mindenét, odatettük a másik mellé.
