A sérvműtét után nem tudott értem jönni a kórházba, fontos tárgyalása volt. Hónapok óta gyűjtötte rá az anyagot, estébe nyúlóan és hétvégeken is. A pici lányunokánk ilyenkor hangosan fújta már, akár a bölcsis verseit, hogy az énmamim a dojgozóban van.
Szivike… – ezt a szófoszlányt kaptam el a metró mozgólépcsőjén szemben feljövő pártól: Olgám és nyakkendős negyvenes főnöke volt. Nem vettek észre, annyira egymásba fonódtak. Az otthonos parfümillat a peronig lekísért.
Az ő ötlete volt a nyaraló a Tisza mellett, hogy kiszabaduljunk a körúti bérházból, hogy Tillácska ne csak függönyön repkedő poloskákat lásson, meg döglött egeret a gangon, bejjegő pojoskát és sedény egejet, ahogy ő mondta, és a babáival ne a recsegő parkettán játsszon, hanem friss levegőn. Legalább ennyi öröme legyen, ha már elveszítette a szüleit egy motorbalesetben.
Minden pénzünk ráment a rozoga házra, sokat güriztem, mire elkészült. Az ötvenkilós cementes zsákot nem egyedül kellett volna kiemelnem a csomagtartóból, éreztem, amint végigszaladt a repedés a hasamnál.
Szervek, érzések türemkedtek, már nem lehet meg nem történtté tenni semmit. Soha. Gyufa sercen a benzincsík fölött, és annyira gyorsan kap lángra a faburkolat, hogy apám örökségét, a fonott karosszéket alig tudom már kivonszolni a házból, fojtogat a füst, csak el innen a forróságból, be a folyóba. Kezemben a szék, arra roskadok le.
A rohadt életbe, miért, de miért? Fuldokolva kapaszkodik a kérdés az üszkös pernyébe, együtt nyeli el őket a sodrás.
