A jó öreg Kaszás? Összeráncolom szemöldököm, hogy meglássam a lemenő Nap fényében, de még semmi. Nem ez lenne az első találkozásunk, talán nem is az utolsó. Volt, hogy birkóztunk, máskor táncoltunk, azt hiszem, már csak nevetnénk egymáson... A két vén trotty.
Ha az ember beteg lesz, átgondolja az életét és a halálát is. Igaz az utóbbit inkább csak a környezete miatt, hogy jaj mennyire fog hiányozni nekik, milyen szomorúak lesznek, vagy miféle nehézségekkel kell majd szembenézniük nélküle. Esetleg végrendelkezik, a temetését is megtervezi.
Önző dolog ez!
Leginkább önmagunkról szól, hogy még egyszer a középpontba kerüljünk. Persze én is megtettem, azt kértem, hogy szórjanak a Dunába, mindig itt éreztem magam a legjobban, hű társam volt a vén tekergő. A gyermekkor önfeledt fürdőzései, kamaszként az éjszakába nyúló horgászatok, az első csók... és kezdődött előröl, ahogy átélték a gyermekeim... most pedig az unokáim.
Nem félek a haláltól! Miért is tenném? Teljes életem volt és lehet is még jó pár évem. Mindent megtettem, amit akartam, szerető családom van, a lányomnak most is az volt a legfontosabb, hogy lehozzon a vízhez, ahogy kijöttünk a kórházból. Annak is örült persze, hogy vállaltam ezt a székes fotót a pályázatához, tudja, hogy minden baromságra rá lehet venni. Sajnálom, hogy most nem fürödhetek… legszívesebben hátravágódnék a székkel… lenne nagy riadalom, pedig
Gyékényből nehéz
kaszát nem fon a Halál,
Ezüst víz alá.
