Anyám is, én is apám gyomrához házasodtunk, azóta minden nap pontban délre elkészül az ebéd. Apám régen sokat horgászott, buzgón dobálta a pecát a közeli tóba, anya meg buzgón rántotta a halakat, aztán napokig köpködtük a szálkát. A szabályokat betartottuk, az Istent hittük, betakartuk egymást és elaludtunk. Aztán egyik éjjel anya arra ébredt, hogy apa nem mellette fekszik. 

Kisgyerekként azt hittem, hogy az én szüleim sosem fognak meghalni. Néha még most is eljátszom a gondolattal, hogy addig maradnak, amíg belőlem is csak az évek és a fájdalmak látszanak ki és akkor majd együtt utazunk tovább. 

Vesebetegséggel diagnosztizálták. Hozzácsaptak egy újabb szeletet az identitásához; férj, apa, nyugdíjas, vesebeteg. 

„Végülis mi marad? Főnevek és jelzők kusza halmaza, az marad mindenkiből.” Hallgatok, amikor ezt mondja. 

Ahogy ott pihen, egymásba fonódó ujjakkal abban a régi karosszékben (mint aki imához készül) ráébredek arra, hogy milyen szép ember az apám. Szeretném ezt most, itt, azonnal szétkiabálni a nappaliban, de úgy érzem, hogy az ilyen dolgokat egyszerűen nem lehet csak úgy, hangosan. A szavak visszapattannának a füléből a torkomba, eltörnének a levegőben és belefulladnának a csatorna vizébe. 

Ezért inkább lehunyom a szemem, a fejemet hátra döntöm és összefont ujjaimat megtámasztom a hasamon (mint az imádkozva elalvó). Hagyom, hogy padló lassan, cseppenként vízzé változzon. A fotelek helyét kövek vegyék át, a szőnyeg szálai hínárrá bomoljanak. A falak üveggé, a nappali hatalmas akváriummá alakuljon. A bőr repedjen meg, a repedésekből sárgás színű pikkelyek nőjenek, apa teste legyen az egyetlen fényforrás. A felszínen horgászbotok árnyéka látszon, az árnyék ölelje át apát és halkan, alig hallhatóan suttogja: „lebegj!”