Apa örök szerelme Anya és a Tisza. Az a szőke, vad, megzabolázhatatlan céda, aki minden alkalommal új arcát mutatja. Nem tudott vele betelni, a susogó nádasaival, a szabályozatlan kanyarulataival, a naplementéjével. Minden hétvégén ott ült a folyóparton és pecázott. Még akkor is, amikor hosszú hónapokat várt a halaszthatatlan szívműtétjére. Vérvétel, CT, ultrahang, vérnyomásmérés, nem látunk semmi komolyat, jöjjön vissza egy hónap múlva, nahát, koszorúér szűkület, kapjon gyógyszert, jöjjön vissza… Halaszthatatlanul halogatták, pedig két kisebb infarktust már kihordott lábon – meg tudtam volna pofozni, amikor azzal a csibészes mosollyal a bajsza alatt mesélte, utólag. Aztán egyik nap pulzus nélkül találtam rá a konyha hűvös linóleumán. Az arca szürke volt, mint a pipájából kikotort hamu, a kávé úgy terült szét körülötte, mint egy hatalmas vértócsa. Mondtam is neki sokszor: nem kell, hogy koffein folyjon az ereidben, de csak legyintett.
A műtét jól sikerült, gyorsan lábadozott, talán annak is köszönhetően, hogy anya nem aggodalmaskodott folyton, hanem hősiesen ápolta, ahogyan az elmúlt 33 évben mindig. Az utolsó vizit első kérdése az volt, hogy mikor mehet horgászni. Pár héttel később kimentünk együtt a Tiszához. Meleg augusztusi nap volt, s bár nem horgászhatott, de a vízbe állított széken ülve legalább egy kicsit belelógathatta a lábát. Akkor láttam meg ezt az áhítatos rajongást a szemében, amit meg kellett örökítenem. Ő pedig akkor látta utoljára a szőke szerelmét.
