Hogyan tudott ilyen gyorsan elrohanni ez a hetven év? És még mennyi lehet hátra? Talán öt? Vagy tíz? Az előbb még ott lubickoltam szüleimmel, ahol most azok a rozoga horgászstégek haldokolnak. Akkor még nem volt ott más, csak homokos part. És sok boldog fürdőző. Most is érzem, ahogyan beledugom a forró homokba a lábfejemet, olyan mélyre, ahol már nem égeti a talpamat. Szinte látom, ahogyan a folyóban pancsolok Apával. Nyugodjék békében! Nem értem, hogyan rohanhatott el ilyen gyorsan ez a hetven év. Sokszor mondogatta a nagymamám, hogy vigyázz, rövid az élet. Nem vettem komolyan. Kár, hogy még nem szabad úsznom. Jól esik a lábamnak ez a hűvös víz. Ó, Istenem! Azok a csodálatos fürdőzések! Minden pillanatára emlékszem. Apa nem hitte el, azt gondolta, csak képzelődöm. Amikor egyszer nosztalgiáztam neki a folyóparti családi strandolásokról, hitetlenkedve hallgatta. Azt mondta, nem lehetnek emlékeim arról az időszakról, hiszen még két éves sem voltam, amikor elköltöztünk. Utána már nem jártunk le a folyóhoz. Kezd fázni a lábam. Lassan ki kellene menni a vízből. Nem lenne jó most meghűlni, van elég baj így is. Sajnálom, hogy nem lehettek unokáim. Azt mondja a lányom, hogy többet kellene templomba járnunk. Igaza lehet. Holnaptól többet fogok imádkozni. Talán még nem késő. Ha lesz holnap. Egyre gyakrabban félek. A lányomnak igaza van, sokat kell imádkoznunk. Jöhetne már. Kezd fázni a lábam. Remélem, nem felejti el a dinnyét.