Bertók Éva: Apa [Képalá]

Ott ülsz a fonott karosszékben. Utálod. Apádra emlékeztet, aki mindig szigorú volt hozzád. A fotelfélék szerinted is kényelmesek, de ahogy körülölelnek, az neked inkább fojtogatásnak tűnik. Felnőttként sokszor érezted, jó lenne kicsinek lenni és jelentéktelennek, elveszni egy nagyobb ölelésben, sámlin kucorogni a sparhelt előtt, ahogy valaha nagyinál, aki azt mondta: - Apád idióta, te festőnek születtél, hagyd az orvosit, fiam, látni sem bírod a halált. Kérsz pattogatott kukoricát? Nevettetek, pedig a kukorica fele a linóleumra hullott, nagyi keze annyira remegett. Meg akartad gyógyítani őt. Az egyetlen embert, aki szabálytalan kisgyerekként is szeretett. Apád a foteljében ült, amikor az elsőéves indexedet nézegette.  – Hát, nem tudom, fiam, ez mire lesz elég. Ütni szeretted volna, rúgni, de Edit akkor már minden nap felhívott, így bírtad ki ezt az estét. És a következő éveket. És aztán még negyvenet a kórházban. És most ott ülsz a karosszékben. Aggódsz, hogy a kötésed átázik, a prognózissal tisztában vagy, de bent meghamisítottátok a zárójelentést, hogy a család ne tudjon semmit. És titokban intézel mindent. Ahogy ők ezt a nyaralást. Az unokák visítva pancsolnak. Kihozták a házból neked ezt a fotelt, a fiad azt mondta, kell egy fotó arról, hogy már a vízben is voltál. Ákos művész, ami te nem lehettél, de megélnek belőle. Felsóhajtasz. A sebed húz, és belül szúrni kezd. – Csak maradj természetes, apa – hallod a fiadat, elnézel oldalra és látod, hogy Edit új hajfestéke egész természetes, és ahogy Gabikát tartja a vízben, éppen olyan, mint harminc évvel ezelőtt. Már nem érzed hülyén magadat a fonott karosszékben, pedig enyhén remegni kezd a jobb kezed. Csak nézel tág szemekkel, figyelsz. És elveszel egy nagyobb ölelésben.