Lábaimat simogatja a körülöttem elfolyó víz. Szelíden, kis hullámokban fodrozódik. Minduntalan hívogat, engem vár, ütemes hangon szólít, felkínálva minden gyönyörűségét. Mióta eszemet tudom, szeretem a folyó közelségét. Megnyugtat csendessége és vihara is. Gyönyörködve bámulom távlatai kékjét, partjai zöldjét, megérint ezernyi színe, szeszélye és szenvedélye. Itt érzem otthon magam.
Nem messze tőlem a víz fodrozódik, buborékozni kezd, mintha kavicsot dobtak volna bele. Egy hal csobbanva mutatja meg csillogó pikkelyes hátát. Úgy, mint gyermekkoromban, amikor horgászni tanított apám itt a Tiszán.
-Gyere Tomi! Indulunk!
Apa résnyire nyitotta a szobaajtót és én lábujjhegyen mentem utána, a hűvös hajnal harmatos füvén, a folyóparton álló házikónk felé. Apa rozsdaette, éles horgot nyomott a markomba, az ő apjától kapta valamikor, az első önálló szerelék kötözésekor. Ez az a horog volt.
-A zsinórt dugd át a fülön! Mondta, s szemeit bíztatóan meresztette rám.
-Csinálj egy hurkot, fogd hozzá a szálat, és tekerd visszafelé a horgon! Úgy-úgy! Egymás után ötször, nyolcszor is lehet!
- A zsinórvéget húzd át a megmaradt kis hurkon, a másik végét szorosra feszítsed! Most rá a botra, a lapos ólmot is!
Erőteljesen koncentráltam a soron következő mozdulatra.
- Kész!
Ez már nem a kis peca. Egy igazi horgász identitástudatával hajítottam be a nagy orsós botot, de mesterem határozott mozdulattal segítette kezem. Percek múlva húzást éreztem. Egy hal csobbant. Megmutatta nekem csillogó pikkelyes hátát.
